Toplista: a tíz legjobb háborús film (#5-1)

4 dec

Elérkeztünk a háborús filmes toplista befejező részéhez. Az első ötöt fogom bemutatni. Aki még nem olvasta volna a második ötöst, az lent megtalálja. A Goya hét jegyében a Háború című vázlattal indulunk neki a legjobbaknak.

Kép

Hirosima szellemei

 5. – Szentjánosbogarak sírja (Hotaru no haka, 1987)
Rendező: Isao Takahata

 Megint egy nem hagyományos értelemben vett háborús (animációs) film. A Szentjánosbogarak… Isao Takahata videa keménységű drámája Hirosimáról, a japán identitásvesztés jelképéről. Kis érdekesség, hogy az egy évvel későbbi Akira szintén erre a motívumra épít (a manga változat már a nyolcvanas évek elején megjelent). Otomonál azonban a poszt-apokaliptikus, a cyberpunk és az akció nagyobb teret kap. A Ghibli stúdiónál (kábé a japán Walt Disney) készült Szentjánosbogarak… a lélektani mozzanatokra koncentrál, egy szellem emlékező-transzcendens nézőpontjából láttatva Seita és Setsuko kalandjait a háború végnapjaiban. A két gyermek anyjuk elvesztése után nem lel otthonra, sem a házsártos rokonnál, sem a robinsoni életben, boldogulásra tett kísérleteik sorra kudarcba fulladnak. Itt megvan az, ami a legtöbb háborús filmből kimaradt: a hátországban élők mindennapi küzdelmeinek bemutatása. Seita hadjáratára nem az ellenség legyőzéséről és a hullagyártásról szól, hanem hogy az élelemhiányban húgának ételt és otthont biztosítson. Alakjában a japán trauma fogalmazódik meg: a vakmerő és elvakult „kamikazék” tehetetlensége, látva, hogy az ellenfél már más szinten űzi a háborút. A Szentjánosbogarak… ott ér véget, ahol az Akira kezdődik: a papírmasé házakat lerombolták, helyüket átveszi a nagyvárosi elidegenedés, a természet csöndes szemlélését pedig az anyag feletti uralom technokrata ethosza. Gyönyörű, katartikus befejezéssel.

Kép

Stone-dosszié

 4. – A szakasz (Platoon, 1986)
Rendezte: Oliver Stone
Szereplők: Tom Berenger, Willam Dafoe, Charlie Sheen, Kevin Dillon

 Az első vietnami témájú film a listán. Oliver Stone az a rendező, aki mostanában inkább rossz filmekkel jelentkezik (Nagy Sándor a hódító, Word Trade Center), de a nyolcvanas-, kilencvenes évek elején még kifejezetten jó rendezőnek számított, friss, és az akkori viszonyokat tekintve provokatív témákkal. Írt forgatókönyvet Shakespeare-ihletésű gengszterről (A sebhelyesarcú), rendezett filmet a tőzsde világáról (Tőzsdecápák), vietnami veterándrámát (Született július 4-én), monstre filmet a Kennedy-összeesküvésről (JFK: nyitott dossziék), és médiakritikát Tarantino forgatókönyvéből (Született gyilkosok). A szakasz ebbe a sorozatba illeszkedik. Stone személyes élményeit használta fel a film készítése során (önkéntesként vett részt a háborúban), az eseményeket nem egy nagyobb lélegzetvételű esemény köré csoportosítja, hanem a katonák személyére koncentrál. Az első kézből származó tapasztalat filmjén is látszik: jól ismeri katonái viszonyait, a barátságokat, vetélkedéseket a rivalizálás és hierarchia mozgatórugóit. Chris Taylor (Charlie Sheen) zöldfülüként érkezik Vietnamba és a dzsungelben ráeszmél, hogy ebben a háborúban nem feltétlenül a bozótban kell keresni az ellenséget. Stone felszámolja a bajtársiasra uniformizált baka pátoszát, érzelem és sérelem vezérelt jellemeknek állítja be katonáit. A szakasz tagjai két központi figura köré csoportosulnak (Chris szavaival élve két apa köré). Elias (Willam Dafoe) a jó apa, aki a harcos humánus oldalát személyesíti meg, Barnes (Tom Berenger) az ő tökéletes ellentéte: dehumanizált, bosszúszomjas robot. Kettejük szembenállása a maguk köré gyűjtött klikkek, a füvező, Jefferson Airplane-t hallgató „hippitábor” és a piáló, kártyázó militaristák vérszomjas ellenszenvében csúcsosodik ki.

Kép

Háború belső kameraállásból

 3. – Jöjj és lásd! (Idi i smotri, 1985)
Rendező: Elem Klimov
Szereplők: Alekszej Kravcsenko, Olga Mironova,

 Elem Klimov filmje a legbrutálisabb, legnaturalistább és legegyoldalúbb a listán. A jelzőket már a maga téma is garantálja. Ez a kevésbé ismert szovjet film a fehérorosz etnikai tisztogatásokat mutatja be a II. világháborúban, mely során a nácik több mint hatszáz falut tettek a földdel egyenlővé. Nem egy könnyű darab, az egyetlen a listán, amit nyugodt szívvel nem is ajánlanék senkinek. A sokkoló képsorok nézése közben az embernek már-már az az érzése támad, hogy nem is egy filmről beszélünk, hanem ez maga a háború. Klimov filmjére kevés a naturalista jelző, már-már szupernaturaista módon, belső nézőpontból látjuk az eseményeket, amelyek idegőrlő zajbetétekkel, vagy egy bombatámadás után túlnyomásos, zúgó hanggal (mint a Ryan közlegény megmentésének partraszállós jelenetében) teszik az élményt még elviselhetetlenebbé. A film cselekménye elég egyszerű, pár vonallal felskiccelhető. Az ifjú Flora, apja intelme ellenére ásni kezd a homokban és egy halott náci katona kezében talál egy puskát. De nem is akármilyet: csehovit, aminek valahol a film során el kell sülnie. A partizánok ezért maguk közé veszik, és elviszik a búvóhelyükre, ahol a karakteres partizánvezér Florát kora miatt a gazdasági csoportba osztja. Az ifjú partizán itt ismerkedik meg Glásával, akivel együtt menekülnek a náci őrjáratok elől. Klimov filmjét nem célirányos cselekmény vezérli, Flora sodródik az eseményekkel, miközben különböző figurák villannak fel a színen, és tűnnek el hirtelen. Mígnem egy olyan fináléba érkezik, amely még a legvadabb képzeletet is felülmúlja. Ha eddig eljutottál, garantáltan a székhez szegez majd.

Kép

LSD, Doors, Road Movie

 2 – Apokalipszis most (Apocalypse now, 1979)
Rendező: Francis Ford Coppola
Szereplők: Martin Sheen, Marlon Brando, Dennis Hopper, Robert Duvall, Lawrence Fishburne

 Akár az első is lehetett volna. Szerintem többen az első helyre várták és teljes joggal. Az Apokalipszis most nemcsak az egyik legjobb háborús film, de a filmtörténet egyik legjobb alkotása is egyben. Coppola két Keresztapán túl, a hetvenes évek Új Hollywoodjának első számú fenegyerekeként vágott neki ennek a grandiózus, három órás vietnami filmmonstrumnak, a vége pedig anyagi szempontból csaknem teljes kudarc. A legendásan hányattatott körülmények között forgatott film után (Coppola az Apokalipszist saját vagyona beáldozásával tudta csak leforgatni) felemás gangfilmekkel jelentkező rendező már nyomokban sem hasonlít régi önmagára. A Joseph Conrad regényéből (A sötétség mélyén) készült Apokalipszis most egy extatikus látomás kellős közepére exponál bennünket. Willard kapitány (Martin Sheen) saigoni hotelszobájában helikoptereket és lángoló dzsungelt flessel Doors zenére. Látomását a CIA helyi emberei zavarják meg, amikor felkeresik azzal, hogy likvidáljon egy bizonyos Kurtz ezredest. A volt „zöldsapkás” bennszülöttekből magánhadsereget szervezett Kambodzsában, hogy a saját elképzelései szerint vívja a háborút. Willard el is indul egy maroknyi emberrel és egy hajóval, hogy begyűjtsék az ezredes skalpját, és miközben fölfelé haladnak a folyón, a legkülönösebb figurákkal és eseményekkel találkoznak. Van itt alezredes (Robert Duvall), aki leromboltat egy falut, hogy kedvére szörfözhessen, verekedésbe torkolló playmate-bemutató, és Kurtz eszméit istenítő kattant fotós. Coppola összeköti a háborút a hatvanas évek kultuszaival: a road movie-s vonások mellett drogok és rockzene avatják az Apokalipszist egyfajta pszichedelikus montázzsá, amely nemcsak térben utaztat, de időben is. Ahogy haladunk felfelé a folyón, az idő mintha visszafelé forogna, Vietnam félmúltja, a francia kolonizáció és az ősközösségek felé. A Wagner zenéjére levezényelt helikopterrohamban Coppola a filmtörténet egyik legemblematikusabb harci jelenetét komponálta meg.

Kép

A végső háborús film

1. – Acéllövedék (Full Metal Jacket, 1987)
Rendezte: Stanley Kubrick
Szereplők: Matthew Modine, Vincent D’Onofrio, Adam Baldwin

 Sokat vacilláltam az első kettőn. Kétségtelen, hogy az Apokalipszis most mellett szól a film kultikussága, ami a mérleg nyelvét mégis az Acéllövedék felé billenti az az, hogy többet árul el a hadigépezet elidegenítő hatásairól, mint bármely más film. Kubrick a nagy zsánerzsonglőr, minden filmje más műfaj: rendezett sci-fit, utópiát, horrort, kosztümös melodrámát és háborús filmet. Egyvalami azonban közös filmjeiben, méghozzá, hogy ugyanazt a végtelenül kiábrándult látásmódot tükrözik. A rendező perfekcionista hozzáállásához tartozik (akár évekig is képes volt forgatni egy-egy filmjét), hogy mindenből a végsőt, az esszenciálisat, a mérföldkövet akarta létrehozni. A szakasz és az Apokalipszis is kínál bekattant, őrült figurákat, Kubrick filmje azonban feljebb vált, és megmutatja milyen az, amikor ehhez az őrülethez elgépiesedés is társul. Kubrick szándékosan szűkre szabott, minimalista eszköztára csak ráerősít erre. Az Acéllövedék felfogható úgy is, mint egy háborús videojáték, hosszúra vett tutorial-lal, és a hue-i csata mászkálós, lövöldözős részeivel. A kiképzés és a városi hadműveletek két külön történetet mesélnek el, különböző szereplőkre koncentrálva. Az első részben Pyle közlegény (Vincent D’Onofrio) vesszőfutását láthatjuk, aki túlsúlyából adódó hátrányai miatt hamar az állati brutalitású kiképzőtiszt, Hartman őrmester (R. Lee Ermey) „kedvencévé” válik. Pyle megaláztatásai személyisége torzulásához vezetnek. Slavoj Zvizvek szavaival (Slavoj Zvizvek: Az inherens törvényszegés, avagy a hatalom obszcenitása): csúcsra járatja a katonai ideológiai gépezettel való azonosulást. A film másik részében az elsőben még mellékszereplőként feltűnő Joker (Matthew Modine) sorsát követhetjük nyomon, aki kezdetben ironikus távolságtartással szemléli a háborút (sisakján az „Ölésre Szültetett” felirat, egyenruháján a béke szimbóluma), a hadigépezet felettes éne azonban lassan, fokozatosan felőrli ezt a nézőpontot. Végül Joker ironikus szubjektumát a tökéletesen felépített katonai szubjektum veszi át. A játékot akkor sikerül végigvinnie ha hue-i pokoljárása közben maga is ördöggé válik.

Kép

A top tíz tehát:

10. Bőrnyakúak
9. Másnap
8. Dr. Strangelove…
7. Gallipoli
6. Az őrület határán
5. Szentjánosbogarak sírja
4. A szakasz
3. Jöjj és lásd!
2. Apokalipszis most
1. Acéllövedék

Futottak még (sorrend nélkül):

 A dicsőség ösvényei (Paths of Glory, 1957)
Rendezte: Stanley Kubrick

 A tengeralattjáró (Das Boot, 1985)
Rendezte: Wolfgang Petersen

 Ryan közlegény megmentése (Saving Private Ryan, 1998)
Rendezte: Steven Spielberg

 Gyilkos mezők (Killing Fields, 1985)
Rendezte: Roland Joffe

Tetszett a lista? Melyik filmmel nem vagytok megelégedve? Vajon ez az egyetlen tízes háborús lista amiből kimaradt a Ryan közlegény megmentése? Írjátok meg a véleményeteket.

Kérjük, értékeld a művet alább a csillagok segítségével!
Oszd meg velünk véleményedet hozzászólásban!
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket facebookon!
https://www.facebook.com/pages/Krisztina77/179499498916238?fref=ts

Reklámok

Egy hozzászólás to “Toplista: a tíz legjobb háborús film (#5-1)”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: