Ordassy Károly: Vadlesen

7 dec

puska_jav

Az örökségéből telket vett. Igaz, kissé messze a várostól, egy domb tetején. Jobban mondva nem is a tetején, mert szinte az egész domb az övé volt – gyümölcsösnek kiváló. A domb alján még egy kisebb föld, búzának vagy kukoricának, de nem számottevő. Felújította a kerítését, barackot és cseresznyét – májusit – ültetett a dombra, sőt, egy kisebb részen még csemegeszőlővel is próbálkozott. Mindez nagy munka volt, de öröme tellett benne. Hanem a vadak! Az őzek elég nagy kárt csináltak, de amit a disznók műveltek, azt nehéz szavakba önteni. Nemhogy a termést, de csemetefa esetében magát a termőfát is felzabálták!

Orvvadászatra adta hát magát. Légpuskával azelőtt is lőtt már, nem is olyan rosszul, a nagybátyjának pedig vadászengedélye és puskája is volt. Egy kissé kitaníttatta magát, keresztüllőt húsz méterről néhány céltáblát, röviden: kiképezte magát. Arra is számolt, hogyha meglő egy disznót, abból bizony sok finom ételt lehet készíteni! Mikor már elég jól lőtt, s eléggé kikérdezte rokonát a disznók szokásairól és a cserkelés és vadászat csínjairól, egy este beetetett. Másnap is. Hat napon keresztül szórta a kukoricát – a saját kukoricáját – a baracksoron. Megfigyelte, hogy merről jönnek a nyomok, majd visszakövette őket – a kerítést is szétbarmolták. Végül, mikor már úgy érezte mindent tud – leszámítva, hogy az éjszaka hanyadik órájában jönnek a disznók – kinézett egy alkalmas leshelyet. És aznap este, kölcsönfegyverét szorongatva kiült – vadlesre. Magasles híján egy összecsukható kerti széket vitt ki. Az etetőtől tizenöt-húsz méterre ült le. Jobbra tőle a domb erősen lejteni kezdett, balfelé és előre a domb teteje, a fennsík terült el. Azon volt a rengeteg cseresznye. A baracksor a meredély szélén volt. A disznók a nyomok szerint a kert túlsó végéből közeledtek, végigcsörtettek a cseresznyésen, egyenest a barackokig, ott az etetőnél felzabálták a kukoricát s még több kukorica reményében széttúrták az etető egész környékét. A szél a dombtető, tehát a disznók támadásának várt iránya felől fújt.

És mindez nagyon jól volt így…

Az ember szeme két-három óra őrség után azt látja, amit akar. Nagyon megbánta, hogy nem ismeri saját kertjét jobban, mert már egy negyedórája azon járt az esze, hogy vajon egy bokrot, vagy egy mozdulatlanná dermedt disznót lát maga előtt harminc méterre. Aztán pedig azon, hogy vajon harminc vagy negyven méterre látja az árnyat. Sőt, később azon esett kétségbe, hogy ha az az árny eddig harminc s mostmár negyven méternyire van, akkor nem lehet bokor, de disznó se lehet. De akkor mi? Nem vad…

A disznó ugyanis csörtet. A disznó hangos. Ugyan azt mondják okos állat, tán a legokosabb vad, de nem olyan csendes mint egy őz. Őzzel előfordulhat, hogy a gyanútlan erdőjáró egyszerre szembetalálja magát egy riadt őzzel, és egy pillanatra mindketten odafagynak a látványtól, majd a vad elszalad, de vaddisznóval ez képtelenség. Vagy az hallja meg az embert, vagy fordítva, de egyikük mindig tud a másikról.

Tíz perc bőven elég az erdei éjszakában, hogy az ember megszeresse a tücsökzenét. Egy óra alatt megunja, két óra és meg is utálja. A negyedik órában már majdnem megbékélt csírpogásukkal – már nem nevezte zenének! -, de azért még mindig zavaróak voltak – nemigen lehetett ugyanis hallani tőlük a távoli neszezést.

Az ötödik órában már kezdett hinni abban a vadászmesében, hogy a disznó valóban nagyon okos állat. Még azt is terjesztik róla, hogy figyeli a széljárást, és mielőtt az etetőhöz iramodna, körbekerüli a helyet, hogy ezzel kijátssza a szelet figyelő vadász cselét: és ha kiszagolja az embert, inkább nem merészkedik az etetőhöz. Ha ez a mese igaz, hiába ült ki, mert akkor a disznó most akár a háta mögött is lehetne…

– Szép kerted van, Ember! – szólt a Disznó. Pontosan a háta mögül……
– Szép kerted van, Ember! – dícsérte rekedt, mély torokhangján másodjára is a Disznó, most kicsit hangosabban, bár abban nem kételkedett, hogy az ember előszörre is meghallotta, hiszen hátrafordult.
Egy ideje ugyanis ezen a mondaton töprenkedett, hogyan is kezdjen bele, de azt látta, hogy a vadásznak esze ágában sincs hátrapillantania csak úgy. Nyílván várt valamit előről – tán pont őt.

Az ember egy darabig hitetlenkedve állott… Pofázik a disznó?!
Aztán átvillant az agyán, amit a dédanyja mesélt neki a parázna zsidó asszonyról, aki egy teknő alá bújt a tanítványok vagy a saját férje elől, mán nem tudta pontosan, és Jézus valamiért disznóvá változtatta. Megkockáztatta, hogy talán ez az a disznóvá vált zsidó, de ezt a gondolatot később elvetette, mert ifjúkorában végigolvasta ugyan az Újszövetséget, de ilyet sehol sem írtak benne, másrészt meg elég sok idő telt el azóta. Kétezer év?! De hát…végülis… ki tudja, meddig élhet természetszerint egy kandisznóvá lett parázna zsidó nő, nemde? Mindenesetre furcsállotta a dolgot… A disznó jól látta, hogy oldani kell még a feszültséget, ezért némi krákogás és röfögés után újból megszólalt:
– Nézd… hkmm…nézze… ha nem lenne nagy baj, szívesen összetegeződnék magával, mert elég zavarba ejtő ez a helyzet nekem is… khmm… tegezve… úgy talán könnyebben menne…
A disznó amúgy valóban zavarba jöhetett, mert most lesütötte a szemét, és patáit kezdte bámulni, majd tipegni-topogni kezdett. Az embernek ekkor tűnt fel egyébként, hogy ez a disznó két lábon áll!
– Látom, hogy szép és nagy kerted van, Ember, és azt is láttam, hogy ápolod és gondozod. Khööf… – valahogy így röffentett – Ritka manapság az ilyen jóravaló és szorgos ember, örülök, hogy te lettél a szomszédom!
Egészében véve nagyon jó kiállású vaddisznóról volt szó. Sőt, szinte már sértés számba megy, ha az ilyet levaddisznózzuk, annyira civilizáltnak tűnt. Az arcáról tisztesség és boldog, nyájas életöröm sugárzott, még most is, hogy ilyen nehéz helyzet elé állította az élet. Sőt, e helyzetben csak újabb erényei bizonyosodtak be. Hiszen ez egy komoly, elszánt de udvarias kandisznó volt, és a maga módján rugalmas, barátságos – és másfél mázsája ellenére is szelíd!
– Azt hiszem, nem örültél neki, hogy megcsócsáltam a barackodat, és ezt szívből sajnálom. Hökff… Márhogy azt, hogy megcsócsáltam őket, bár hogy őszinte legyek, azért azt is sajnálom, khmm, hogy a barackot irigyled tőlem, de megértelek. Végülis ez a tied, lekerítetted, én csak örüljek, ha kapok belőle, ha pedig nem, megelégszek mással is…
– Itt van például a kukorica… úgy vettem észre, hogy azt kevésbé sajnálod, bár világos, hogy ma fegyverrel őrzöd. Talán azt hitted ma reggel, hogy ma még megetetsz kukoricával, de aztán eszedbe jutott, hogy most már neked is csak kevés van.
– Mi ‘an a kukricával… mi bajod van neked? – motyorászta az ember, majd hol a szemét nyomkorászta, hol a fülét ütögette kezével. Nem álom ez? Fura egy értelmes disznóféle élhet itt a környéken.
Ekkor számolgatni kezdte az éveket:… Ha nem kétezer éves zsidó nő…. de beszélő disznó… akkor… talán Csernobil utóhatása?…
– Kibaszott nagy atomháború lehetett ám itt, ha a disznók magyarul beszélnek folyékonyan.. – de ezt csak halkan, a disznó meg ne hallja!
A disznó ugyanúgy ott állt, enyhén meggörnyedve, mintha alázatoskodni akarna, arcán segítőkész, kissé bátortalan mosollyal.
– Hagyd el! Felszedhetjük a kukoricát! Bár sötét van, és te rosszul látsz, nekem meg nincsenek ujjaim. De itt is hagyhatod. Becsületszavamra, nem falom fel. A tiéd, mind, amit kiszórtál.
– Őőő… dehát… dehátakkor mit akarsz?
A disznó egy darabig csak a torkát köszörülgette. Minthacsak kerülné a nyílt színvallást.
– Ez rajtad áll. Én azt javaslom, hogy mutasd meg nekem, hogy mely fák termését ehetem meg és melyekét nem. – A disznó az ember megrökönyödését látva gyorsan engedményeket tett. Nem volt sok üzleti tapasztalata, de érezte, hogy engedményekkel talán megegyezésre bírhatja az embert.
– Vagy akkor hagyjuk a fákat. Beszéljünk csak a gyümölcsökről. Például engem nem bánt a kukac, megegyezhetünk abban is, hogy én leeszem a kukacos gyümölcsöket az alacsonyan lévő ágakról… már amelyikről engeded. Vagy a lehullott gyümölcsöt… Vagy például itt van a dinnye..  Bár úgy tudom, hogy neked nincs dinnyéd, de ha lenne, nekem igazán elég lenne a héja. Kühümm… A belét megehetnéd te.

Arra gondolt, hogy agyafúrt egy disznó ez, és nem is beszél hülyeséget. Mégis mi baj lenne abból, ha megenné a dinnyehéjat és a gyümölcsök férgesét? Meg ez a tiltottfás dolog…
– Mint Isten az Édenkertben… A disznó egy darabig illedelmesen hallgatott, remélve, hogy az ember bővebben is kifejti mondandóját, de mert nem folytatta, rákérdezett.
– Hü-ümm…Tessék barátom?
– Mint Isten az Édenkertben…ez a tiltott fa, amiről nem ehetsz, ez Isten ötlete…
– Ne haragudj, Ember, de nem ismerem akiről beszélsz, és nem is tudom, merre van az az édenkert – majd magyarázólag hozzátette – mert én még csak itt jártam, ebben a cseresznyéskertben. Mindazonáltal valóban, valami ilyesmit ajánlok. Megmondod, hogy mely fák kellenek neked, és hogy mennyi kukoricát eszel meg, én pedig elélek a maradékon és a silányabbján is.
– Igen… – az embernek egészen hullaházi hangja lett. Kezdett nagyon félni ettől az egész csernobili disznójelenéstől. Sőt, kezdte komolyan venni, hogy kétezer esztendeje zsidó nő lehetett ez a vaddisznó, mert rendkívül jó érzéke volt az üzlethez. Meg aztán Csernobil… az ilyen képességek sokáig megmaradnak…
A disznó eközben bátorítást érzett e hallgatásban. Előrelendült:
– Igazán szivélyes vagy, nem gondoltam, hogy ilyen könnyen megy majd! Akkorhát megosztozunk a gyümölcsökön. – miután elhadarta közeledni kezdett az ember felé.
– Osztozunk?… Dehiszen… Itt… Itt minden az enyém!…
– Ugyan! – horkant fel a disznó – Lyukas a kerítésed, és nem fogsz itt csőszködni minden este!
Kicsit fel is emelte a hangját, sőt, valósággal bele-beleröfögött a beszédébe, ahogy tűzbe jött.
– Kiveszem a részem a munkából is, ha úgy látod jónak. – mondta enyhítőleg.

Végülis az egyharmad-kétharmad az ember javára jó arány. Vagy legyen egy- és háromnegyed – valami ilyesmivel akart előhozakodni a disznó. Úgy gondolta, hogy ezzel leszereli az embert, hiszen az nyílvánvaló, hogy az egész kertet sem felfalni sem őrizni nem tudja egyedül. Az ember azonban a kandisznó számára váratlan érvekkel állt elő:
– De én baszott sok gyümölcsöt zabálok fel! – s önmagából kikelve, üvöltözni kezdett:
– A maradékot meg eladom péndzér’, hogy rohadjon meg! A férgeséből pedig pálinkát főzök!
A disznó ereiben meghűlt a vér. Hát ilyen önző lenne az Ember? Úgy látszik, még több engedményt kell tennie… de az ember tovább üvöltözött:
– És ráadásul imádom a disznópörköltet! A kedvencem!

A disznó erős nyomást érzett a szivénél. Hirtelen hőhullám fogta el, lenézett a fájó pontra tapasztott elülső csülkeire: csurom véresek voltak.

Így halt meg a disznó. Hitetlenkedő, meglepett kifejezés ült ki arcára, majd összeesett. Néhány pillanat múlva elsötétült előtte a holdvilágos éjszaka. Utoljára az Ember csizmáját látta az orra előtt: még mondani is akart valami újabb engedményt, de ahhoz már nem volt ereje.

 

 

2013.


 

Oszd meg velünk véleményedet hozzászólásban!
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket facebookon!
https://www.facebook.com/pages/Krisztina77/179499498916238?fref=ts

Reklámok

Egy hozzászólás to “Ordassy Károly: Vadlesen”

  1. DuplaG április 29, 2014 - 02:58 #

    A kép forrása:
    https://www.roncskutatas.hu/node/6292

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: