Ordassy Károly: Nem a ruha teszi…

23 dec

neni

Nem kell éktelenül nagy vétek ahhoz, hogy remegjünk a gondolatra, ha fölötlik bennünk:
Ezt is magunkkal kell vigyük az Isten elé.

Ez is egy ilyen apró de elhordozhatatlan bűnöcske:
Nem voltam még tízenegy esztendős sem, anyám elvitt valamék pesti piacra nadrágot vásárolni. Pedig kellett a fenének gatya! Legfeljebb az elérhetetlen: a farmer…
Így hát elég kelletlenül csosszogtam anyám mellett a piaci sorokon keresztül. Félórányi kínlódós nézgélődés után ő kinézett egy csodaszép kordnadrágot. Életemre mondom: ahogy felidézem magam elé: szép nadrág volt – viszont akkor gyűlöltem!

De mert az anyák olyanok, hogy önzetlenül kinéznek és megvesznek mindent, ami gyermekük boldogságát szolgálja, az én anyám csak erősködött. Méricskélte a kordot: jó-e leszen?

Én azt hiszem, a bimbódzó sihederség küzdelme kezdődött itt az anyai ketrec-szeretet ellen. De azért én minderről semmit sem sejdítve büszke-dacosan a kord-farmer ellentétre építettem ellenérveim – hasztalan. Édesanyám továbbra is sugárzó arccal méregette a nadrágot: Jó lesz ez! Jól állna rajtad!

Kezdtem érezni: sehogyan sem lesz ebből farmer, de rá’dásul még egy korddal is megver az ég…
Riadt szamár a sötétben nem bődül akkorát, mint akkor én:
– Anya, csak ezt a kordot ne!!! EZ EGY SZAR!

A szegény asszonyt – öreganyóka volt már -, akié volt a ruhákkal telizsúfolt piaci állvány, csak most vettem észre: Ahogyan ráncos-bús alázattal kér bocsánatot némakék szemeivel a lehordott nadrág helyett is. Szegény, láttam rajta és anyámon: őket verte bosszús szavam, s nem a nadrágot.

Megkaptam a farmert – másutt.
És elszakadt, és kidobtam, és ma, ha kerékbe törnének is: az anyóka kordját választanám!

Éjjelente, álmaimban, de sokszor látom magamat – ősz vagyok: fáradt, csüggedt-szemű öreg – az Isten ítélőszéke előtt, egyik oldalamon anyám, másikomon a bús asszony, magasra emelt kezemben tartom a kordot, és akaratlan is üvöltök, mint a fába szorult féreg… ordítom veszettül, hogy:
– Ez szar! Ez egy szar! EZ EGY SZAR!!!
És nem ők vádolnak: hanem saját szavam.
És nem Isten ítél: hanem saját magam.

Nehéz álom ez: mert mára már bizonyosan meghalt a ráncos-bánatú néne, s tán nem is oly messze fekszik édesanyámtól: én pedig nem tudom a felázott piac hideg sarába vetni magam előttük, nem tudom könnyeimmel lemosni arcukról a mocskos bánatot, és sírva üvölteni kettejüknek:
– Jó ez a kord édesanyám! Jó ez a kord, anyóka! Jó ez, nagyon: csak ne bánkódj… Csak meg ne bántsalak!… Csak bocsáss meg!…

 

 

2011. március 6.


Oszd meg velünk véleményedet hozzászólásban!
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket facebookon!
https://www.facebook.com/pages/Krisztina77/179499498916238?fref=ts

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: