Galló Gergely: Második csapás

28 dec

Kép

Aznap este a förtelmes bűz is megérkezett. Savanyú dögszag volt. Ági félálomban még mondott valamit, de érteni már nem értettem. Szinte azonnal álomba merültem. Kedd hajnalban ismét eleredt.
Megyek, csinálok egy kis reggelit – mondta Ági – Kávé?
Naná – ásítottam. – Mi ez a lárma?
Tessék? – kérdezte Ági a konyhából.
Te nem hallod ezt az iszonyú zenebonát? – ismételtem öltözködés közben.
Aztán egy hangos sikoltás. Ági sikoltott. Kirohantam a folyosóra, aztán balra, be a konyhába. Ági az ablak előtt állt, mozdulatlanul.
– Mi van? – kérdeztem és én is kinéztem.
Az udvar békákkal volt tele! A sáros felszín, merő barna kocsonyává vált, mozgott a rengeteg állattól. Öklömnyi varangyok özönlötték el az udvart. A környékbeli házak kertjei is tele voltak velük, de megszállták az utcát is. Ugráltak és brekegtek és rettentően büdös volt tőlük.

Óvatosan léptem ki az udvarra, nehogy akár egy is beugorjon a házba. Szememet jobb híján műanyag hegesztőszemüveggel védtem, szám elé kendőt kötöttem. A békák felett érzett undor ellen nem volt semmi védelmem. Gumicsizmámmal vigyázva gázoltam köztük, mégsem lehettem elég óvatos, éreztem, ahogy a puha testek összelapulnak talpam alatt. Normális esetben talán mind elmenekült volna, de így egymás hegyén-hátán nehézkesen mozogtak, meg aztán, mint később kiderült, mind dögrováson volt.
Egész délelőtt az udvart takarítottam. Lapáttal szórtam ki a békákat az utcára, gondoltam onnantól ez már nem az én hatásköröm. Mindenki így tett. Murányi a mellettünk lakó szomszéd járt a legrosszabbul: a békák utat találtak a házába. Lapátszámra szórta ki ajtaján a dögöket. A legrosszabb az egészben az az elviselhetetlen szag volt, a kendő ezen mit sem segített. Murányi szomszéd nálam optimistábbnak tűnt, mosolygott és vígan énekelt. Legalább az eső elállt, és a felhők felszakadoztak.
Félelmetes nemde? – kérdezte a szomszéd. Elsőre nem értettem miről beszél.
Lapátjára támaszkodva állt kertje közepén és cigarettázott. Az eget bámulta, arcán szórakozottság.
Délre végeztem. Az utcán döglött békák kupacai hevertek. A szemközti szomszéd terepjárójával elindult, hogy találjon valakit, aki meg tudja magyarázni, mi folyik itt, és hogy megnézze máshol mi a helyzet. Azt mondta most nem érdemes gyalog elindulni semerre, mert az egész környéket ellepték, nagy a fertőzésveszély. Megkérdezte nincs-e szükségem valamire? Nincs szükségem, köszönöm, mondtam. Csak a kenyér említésénél gondolkoztam el, étel az bizony kell. Visszarohantam a házba és gyorsan összeírtam egy listát.
Ági riadt szemekkel nézte a tévét egész nap és hol elmosolyodott, hol rémült arccal nézett maga elé. Aggódtam miatta. Körbejártam a házat, s közben úgy tetszett saját zavart sétáim visszhangoznak mindenfelől. Mintha a kelleténél korábban sötétedett volna.
A híradó szűkszavú jelentéseket közölt… Elmondták, hogy több település érintett a dologban, az egész környéken rengeteg csapadék és béka hullott. Többen megbetegedtek. A felvételeken helikopterek látszottak, de én egyet sem hallottam napközben. A híradó közölte, hogy további viharok várhatóak a napokban, és, hogy mindenki zárkózzon be.

 Másnap ismét a békák kórusa és dögszag ébresztett. Hatalmas békaszőnyeg terült szét az egykori udvaron. A diófa körül, a karosszékben, amelyet nagyon szerettem, de most ki nem állhattam. Olyannyira, hogy békástul kihajítottam az utcára. Az utcából aznap többen elköltöztek. Ágival maradtunk. Murányi szomszéd is maradt. Lapáttal a kezében strázsált a kertjében. A döglött békákat lapátolta.
Mostantól ez lesz a menetrend – mondta a szomszéd –, este jönnek, reggel takaríthatunk, az eső eláll, az utcán hömpölyög a szar, és az út két szélén halmokat emelünk döglött állatokból.
Egyetértően bólogattam. Nem tetszett, ahogy Murányi szomszéd szeme villogott. A szemben lakó, terepjárós morogván lépett ki házából. Garázsa megtelt a békákkal. Mielőtt elindult volna szokásos körútjára, odakiáltottam neki:
Megtudott valamit?!
Nem! – mondta az autóból. – Csak azt tudom, hogy pucolni kell innen. A vihar nem csillapodik. Azt mondják, jön a segítség, de az utakat ellepték a békák és nehéz a körzetet megközelíteni.

Ági szokatlanul vidám volt. A nap nagy részében nevetett torkaszakadtából. Vidámsága fénytelen szemekkel és álmatag ábrázattal párosult. Nyugtalanító volt. Féltem, hogy megbetegedett a döglött állatoktól. A tévé a megbetegedéseken és a viharokon kívül egyébről nemigen tájékoztatott. Azt mondták, még napokig számolni kell a békaesővel.
Többen felhívtak Pestről az ismerőseink közül. Ajánlották, hogy lakjunk nálunk pár napig, míg rendeződnek a dolgok. Nem hajlottam a dologra. És nem szóltam Áginak sem.
Ez a ház az otthonom – mondtam a telefonba –, néhány nap és minden rendeződni fog. Ha elmegyünk, bárki betörhet ide, ha mindenki elmegy itt végigrabolják a környéket.
Aztán, mint egy holdkóros bolyongtam a szobák fogságában.
Később Ágival együtt ültünk a kanapén. Áram már nem volt. Gyertyákat hoztam fel a pincéből. Csak ültünk összebújva, és hallgattuk az esőt.
Aztán felemelkedtem a kanapéról. Ő ijesztően festett, teste, mintha ott sem lett volna, mintha egész idő alatt a semmit öleltem volna.
Megyek, megnézem be van-e zárva minden – mondtam.
Ne menj! Maradj itt, nehogy elmenj. Végre találjuk ki, hogy mi legyen.
Reggel egy döglött szarvasbikát találtam az udvaron. A hátán feküdt, lábai a levegőben, körülötte békák barna és zöld foltjai. Az egész takarítástól elment a kedvem. Kihalt volt az utca. A szemközti szomszéd a terepjáróval eltűnt, a másik, Murányi még mindig lapáttal a kezében ténfergett a kerítés túloldalán. Röhögött, mint egy eszelős.
Nem úgy van az. Nem úgy van az – ismételte.
Hirtelen elfeledve az egész helyzet abszurditását azon törtem a fejem, vajon a szarvas hogyan került a kertembe, hiszen nem is laktunk erdőszélen.

 Ági hajának kócos tincsei az égnek meredtek és már arra sem volt ereje, hogy a fésűt fölemelje. Egész álló nap egymást néztük, hiszen el nem tudtunk menni és a ház is elnyelt bennünket. Délután néhány katona jelent meg teherautóval. Ők voltak az elsők a békák feltűnése óta. Kicsit megnyugodtam ettől. Nem mentem ki a kapuhoz, ők jöttek be az udvarra. Szájukat kendővel takarták el. Felajánlották, hogy elvisznek engem és Ágit. Visszautasítottam őket, mondván:
Nem hagyom itt az életem – Talán túl szentimentális voltam?
Rávettem őket, hogy a szarvast eltüntessék. A békákkal már senki sem foglalkozott…
Mire gondolsz? – kérdezte Ági egy alkalommal, talán a békák megjelenésének ötödik napján
Megyek – mondtam –, megyek és ellenőrzöm az ajtókat és az ablakokat.
Ági rettenetesen félt aznap este. Egy pokrócot csavart maga köré és vacogott. Magamhoz öleltem, mire ő egyre csak azt hajtogatta, hogy valaki van a házban, valaki betört a házba.
Nincs senki – nyugtattam -, senki sincs itt, csak én vagyok.
Erre kibontakozott az ölelésemből és hisztérikusan rángatózni kezdett.
Mért vagyunk még itt?! Mit keresünk még itt?!!!!
Próbáltam lecsillapítani.
Nyugodj meg ez csak egy rossz álom, ami nemsokára véget ér. Nem hagyhatjuk itt, amit felépítettünk. Ideköt minden. Nem emlékszel?
Tudod mit, gyűlölöm ezeket a falakat, a bűzt és a békákat! Érted?! Gyűlölöm!
Megpróbáltam lefogni, de ő egyre csak kapálódzott. A gyógyszerei után nyúltam, de kiütötte kezemből.
Én elmegyek! – ordította. Aztán nyugodt lett.
Szemét forgatta, hallgatózott. Arca fehér volt, szája kék, kezei hidegek.
Valaki járkál a házban – suttogta halkan.
Csak az eső kopog a cserepeken. Nyugodj meg végre.
Ekkor elnevette magát.
Te nem érzed? Nem érzed mi? Ostoba kölyök vagy, tudod, ostoba. Brekk-brekk…hahaha! – mondta gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén tudsz nézni, mint egy igazi fajankó! – aztán elhallgatott, ismét fülelni kezdett. – Csitt! – mondta más hangon. – A békák… aztán megint más hangon. – Ugye szeretsz még?
Persze, hogy szeretlek, de kérlek vedd be a nyugtatódat, holnap talán ismét eljönnek az egyenruhások, akkor elmehetsz innen.
És te? Veled mi lesz? – kérdezte.
Én maradok – mondtam és indultam volna, hogy megnézzem az ajtókat és az ablakokat, de Ági a ruhámba kapott.
Ne menj, maradj velem, mellettem, sosem voltál itt mellettem.
Megyek, lehet, hogy beázott a tető.
Ne hagyj itt! Érted! Ne merj itthagyni!

 A fejem zúgott. Ági hangjától zúgott és az egyre erősödő kopogástól a tetőn. És amelyik béka nem lapult szét a cserepeken, az a kertben szenvedett ki. És mindennek savanyú szaga volt, erős és émelyítő. A hányinger kerülgetett.
Aznap este belázasodtam. Holtfáradtan, remegve hevertem az ágyon. Félálomban Ági hangját hallottam a nappaliból. Mintha segítségért kiáltott volna. Fel is ültem, de feltápászkodni képtelen voltam. Aztán brekegést hallottam mindenfelől. Hadonászni kezdtem: El innen! Leléptem az ágyról. Hatalmas loccsanás. Hideg és nedves a talaj. A hálószobában bokáig ért a víz. Ágit akartam magamhoz ölelni, el akartam hagyni ezt az átkozott helyet. Visszazuhantam az ágyra. Minden elhomályosodott, tudtam, valahol mélyen éreztem, hogy ő veszélyben van, hogy segítenem kell rajta, de képtelen voltam. Az álom és a láz elnyomott. Hajnalban egy pöfeteg varangy ébresztett. A mellkasomon trónolt, egyenesen a szemembe nézett sötét, gombszerű szemével. A halál nézett velem farkasszemet. A varangy döglött volt. Leráztam magamról. Körülnéztem. A szürkület fényeiben kevés kontraszttal, de látható volt a szoba. Vízben állt minden, döglött állatok és a szoba különböző tárgyai lebegtek a felszínen. Megláttam a tévét az ajtó mellet. Olyan érzésem támadt, mintha szemrehányó küklopsztekintetével Ági hangjával a következőket mondaná:
Megmondtam. Én megmondtam, hogy menjünk el, de te nem hallgattál rám.
Elordítottam magam. A vak tévét bámultam és ordítottam. A hideg átjárta testemet. Ismét álomba zuhantam. Mire kinyitottam a szemem, a tévé eltűnt. helyette néhány egyenruhás tolakodott be a szobába. Karomon csípést éreztem. Orvos is volt köztük és homályosan egy fecskendőt is láttam.
Hol van, hol van a feleségem? – kérdeztem tőlük. – Nem látták?
Hogy kicsoda? Van még valaki a házban? Megkeressük…

Egy teherautón tértem magamhoz. Többedmagammal ültem a nyitott platón. Mellettünk az elsuhanó házak. A látvány leírhatatlan: mintha mindegyiket khakiszínű festékkel öntötték volna le. A fák ágai is békák tetemeitől hajlongtak. Az utca két oldalán méteres döghalmok emelkedtek. Még mindig kába voltam, de amennyire a számat mozgatni tudtam, Ági után kérdezősködtem. Murányi szomszédot felismertem. Ott ült mellettem. Arca püffedt volt. Nagy kerek szemei üvegesek. Murányi szomszéd arca egy ronda nagy varangy arca volt.

 

Reklámok

Egy hozzászólás to “Galló Gergely: Második csapás”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: