Toplista: a tíz legfontosabb koncertfilm

29 dec

Koncertfilmek. Ki ne szeretne koncertre járni? És ki ne utálná, amikor a buli tetőfokán bejelentik, hogy még egy utolsó szám következik?! A következő filmek ezt a problémát hidalják át: zenészek és bandáik legjobb pillanatait égetik bele celluloid avagy digitális adattárolás által a halhatatlanságába.
Galló Gergely írása

Image

Mielőtt ismertetném a listát elmondom, mit is értek koncertfilm alatt:
Nem tartoznak bele az olyan zenés filmek, amelyek különböző zenekarokhoz tartoznak, de alapvetően a film vagy a videóklip eszközeivel élnek, ilyen a Ken Russell-féle Tommy vagy a Pink Floyd: The Wall film, de ide tartozik a Daft Punk Interstellája is. A koncertfilm nem turnéfilm, tehát nem egy nagyobb turnésorozat egyes állomásit meséli el, interjúkkal, a bandát-bandákat bemutató szekvenciákkal, tehát nem lesznek benne olyan filmek, mint a Pixies LoudQuietLoud-ja vagy a Spinal Tap álturnéfilmje, a This is Spinal Tap sem. Koncertfilm: egy esemény köré csoportosul, és dramaturgiája a koncertek felépítését követi. Ettől a film még készülhet egy turné több állomásán, vagy bizonyos jelenetei stúdióban, de szerkezete alapvetően koncertszerű. Ennyi körülményeskedés után akkor lássuk a tíz legjobbat. Tehát következzék a tíz legfontosabb koncertfilm!

10. – Inni (2011)
Rendezte: Vincent Morisset

Image

A Sigur Rós az izlandi Radiohead. Az Inni a zenekar második és egyben utolsó filmes megjelenése a 2007-es Heima óta, anyaga a londoni Alexandra Palacban készült utolsó turnéjuk alkalmával, még 2008-ban, és felfogható úgy is, mint egy anti-Heima film. A Heima képeit az izlandi táj nyíltsága uralja: végtelennek tetsző fennsíkok, kövek, tavak, tengerpart a Rós lassú, ambient típusú hipnotikus zenéjével, javarészt akusztikus szettel előadva. Ehhez képest az Inni (a szó jelentése kábé: „belül”) sokkal sötétebb, és szűkebb hatást kelt. A film monokróm képei némafilmes-gótikus hatást keltenek, amit megtámogat a viktoriánus jelmez és a díszlet, és nem különben a zene, ami sokkal disszonánsabb, mint a Heima természettel lassúzós harmóniái. A sötétebb tónus nem véletlen. Vincent Morisset – aki korábban rendezett filmet zenekarról (Arcade Fire: Miroir Noir) – koncepciójának része, hogy a koncertet monokrómban, és lehetőleg a némafilmek eszközeivel és vágási technikájával jelenítse meg. A 16mm-esre „rontott” HD felvételek, a zajos, gyakran üvegen, vagy egyéb áttetsző tárgyon keresztül felvett képek impresszionista, korai-filmes szeánsszá varázsolják a Sigur Rós-élményt.

Látnivaló: Popplagid, az örök finálé szám.

9. – Ziggy Stardust and the Spiders from Mars a Motion Picture (1973)
Rendezte: D. A. Pennebaker

Image

David Bowie mindent tud a könnyűzene színjátékairól. Zenéjét nem lehet értelmezi azon külsőségek nélkül, amivel saját (ál)személyi kultuszát alakítgatta. Glam rock: T-Rex, Status Quo, Sweet, Aerosmith. Piacorientált, maníroktól fröcsögő sztárok és zenekarok, akik csillogó cicanadrágban terpesztenek, miközben gitárjukon magas hangok nyújtásával biztosítják a főként női rajongók bugyijának permanens nedvességét. A glam rock alapja az idolteremtés. Szinte Bowie teremtette a műfaj kliséit, és ügyesen rá is játszott erre az attitűdre. Úgy épített fel tökéletes szerepeket (Aladdin Sane, Ziggy Stardust, The Thin White Duke), hogy egyikkel sem azonosult igazán. 1973-ban Bowie a Ziggy-turné utolsó állomására érkezik, a Hammersmith koncertterembe. D. A. Pennebaker a zenés filmek akkori doyenje (Bob Dylanről forgatott egy híres-hírhedt dokumentumfilmet Don’t Look Back címmel) szintén ott van, hogy felvegyen néhány számot az előadásból. De ha már ott van, felveszi az egészet. És ő sem tudja mi lesz a vége: Bowie minden várható előzmény nélkül, az utolsó szám előtt (Rock and Roll Suicide) bejelenti, hogy vége! Nemcsak a turnénak, az egésznek. Persze ez is csak egy vicc. Ezt Ziggy mondja, nem Bowie. Csak a régi szereptől szabadult meg, hogy magára öltsön egy újat.

Látnivaló: Moonage Daydream

8. – 1991: The Year Punk Broke
Rendezte: David Markey

Image

Ez nem egy koncertfilm! Ha az általam felállított szempontokat nézem, semmiképpen. A film a Sonic Youth és a Nirvana közös európai körútját kíséri végig, olyan együttesek vendégszereplésével, mint a Dinosaur Jr., Girls in Toyland, Gumball vagy a Ramones. De turnéfilmként sem állja meg a helyét, hiszen a koncertbetétek, és a zenekar ad hoc őrjöngései között nem találunk összefüggő kapcsot, nem tudjuk éppen melyik városban járnak, melyik koncerten vannak, mit szívtak vagy mivel lőtték magukat. Ezért bátorkodtam fölvenni a listára, és mert a Year the Punk Broke egy erős tempót diktáló tabló az utolsó nagy punk/rock irányzat két sztárzenekaráról, a „nagy öreg” Sonic Youthról és a fiatal trónkövetelő Nirvánáról. A grunge ebben az időszakban hágott a tetőfokára. A Sonic Youth mesterként és prófétaként jelenik meg a színen. Hátuk mögött már érlelődik a fiatalabb generáció hangja, az „újonc” Nirvána, akikről e film láttán még csak annyi bizonyos: pár éven belül a grunge vitathatatlan sztárzenekara lesznek. Beszédes jelenet, amikor az egyik Sonic szám alatt Kurt Cobain a színpad hátterében ugrál a hangfalak mögött. A film innen nézve nem egy felemelő alkotás. A fiatal zenészek drogjai punkdrogok: a zavarodottság, féktelenség és kiszolgáltatottság kifejező eszközei, a tagoknak egy józan pillanatuk sincs. A kézikamerás, életlen felvételeken, és a stroboszkóp-szerűen összevágott képeken egy korszak bizonytalansága jut kifejezésre.

Látnivaló: Sonic Youth ide, Nirvana oda, nekem a legjobban Girls in Toyland üvöltő lánycsapata tetszett.

7. – Gimme Shelter (1970)
Rendezte: Albert Maysles, David Maysles, Charlotte Zwerin

Image

Tragikus vég. A főleg dokumentumfilmekkel jelentkező Maysles testvérek maguk sem gondolták, hogy ez lesz a vége. A Rolling Stones Altamonttal beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket, csak nem úgy, ahogy szerették volna. A zenekar kezdeti rosszfiús imázsa, amit a leleményes producerek a jedi oldallal, a Betales-szel szemben találtak ki, ezen a koncerten érett be és vált valósággá. Mi történt Altamontban? A Rolling Stonesnak mozgalmas éve volt ’69-ben: elhúnyt Brian Jones (helyettese Mick Taylor a korszak egyik legalulértékeltebb rythm and blues gitárosa), és lemaradtak Woodstockról is. A Gimme Shelter a Stones válasza lett volna Woodstockra, javarészt az együttes év végi, altamonti koncertjére fókuszálva. Hogy filmjük mégis egy anti-Woodstock film lett, arról a helyszín biztosítására felbérelt kaliforniai Hell’s Angels motorosklán tagjai gondoskodtak. Az „angyalok” jócskán beamfetaminozva nekiugrottak a hippiknek, és ettől az egész napos ingyenkoncert egész napos tömegverekedéssé fajult, amit sem a szervezők, sem a zenészek nem tudtak megoldani. A zene ideig-óráig jelentett csak megoldást. A Jefferson Airplane-es Marc Balint leütötték, a Grateful Dead, amint megtudta mi vár rájuk, visszafordult a helikopterrel, mire a Stones megérkezett az egész tarthatatlanná vált. A Gimme Shelter „csúcspontja” sajnálatos módon Meredith Hunter halála lett, a fiút a kamrák előtt szúrták le. A film azt mutatja be, hogyan porlik szét egy pillanat alatt egy egész generáció törekvése, a három nap Béke és Zene mítosza.

Látnivaló: Mick Jagger rettegése a Sympathy of the Devil éneklése közben.

6. – Pink Floyd: Live at Pompeii (1972)
Rendezte: Adrian Maben

Image

A Pink Floyd nem tartozik a hevesebb vérmérsékletű bandák közé. Amit adrenalinban nem hoznak, azt jócskán bepótolják a koncertjeiket övező látványvilággal, legyen az grandiózus díszlet (The Wall), lézer és fényorgia (Pulse, Delicate Sound of Thunder), vagy két órás videoklip (The Wall, a film, rendezte: Alan Parker). Az előbb felsoroltak kérdés nélkül ráfértek volna a listára, legkülönlegesebb haknijuk mégis az az 1972-es pompeji koncert, amelyet közönség nélkül, csupán az antik város romjainak adtak elő. Hátuk mögött Syd Barrett-tel és a londoni UFO klub pszichedelikus színterével, és előttük a progresszív rock történetének legpopulárisabb albumaival (Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, The Wall) a Pink Floyd a hetvenes évek legelején épp átmeneti időszakát élte, olyan albumokkal mint a Saucerful of Secrets, az Ummagumma, vagy a Medley. A zenekar ebben az időben fordul a kortárs komolyzene irányába, zenéjük erős avantgárd hatásokat mutat. A koncertről: Adrian Maben francia rendező egy olaszországi körutazás során találkozott a romváros különleges akusztikájával, és úgy döntött, a Pink Floyd zenéjét ebbe a különleges térbe helyezi. Az eredmény: egy órás szeánsz az antik Róma Ozymandiás-szobránál, Pink Floyd zene kísértében.

Látnivaló: Roger Waters a Saucerful of Secrets alatt önkívületben veri szét az üstdobot.

5. – The Song Remains the Same (1976)
Rendezte: Peter Clifton, Joe Massot

Image

Hetvenes évek, a rock színterén a hosszú gitárszólók időszaka, a Led Zeppelin a csúcson. A film a Zeppelin 1973-as Houses of the Holy turnéjának new yorki koncertjein készült. A három Madison Square Gardenben adott előadásból készült filmmel azonban voltak problémák. Peter Grant menedzser elégedetlen volt az utómunkákkal, ezért a rendező Joe Massot helyét Peter Clifton vette át, aki imitált MSG díszletek között, stúdióban újravette a zenekarról készült közeli felvételeket. A film végül 18 hónap csúszással készült el és került a mozikba ’76-ban. Peter Grant megfogalmazása szerint: túl költséges „házimozi” volt. A filmről: a Zeppelin film nem használ átvezető interjúkat, az ilyenkor kötelező idő-töltés, a zenészek karakterének és lelkivilágának megismerését a színpadi felvételek elé-közé betoldott fantázia-jelenetek biztosítják. Így lesz Peter Grant és Richard Cole producerekből gengszter, akik szitává lövik a konkurencia farkasembereit és gumiarcú rosszfiúit. Így lesz John Paul Jonesból nappal tisztes családapa, aki miután este lefektette gyerekeit szektás szeánszokra jár. Robert Plantből Grállovag, aki fehér lovon érkezik és kiszabadítja a királylányt. Jimmy Page erdei bolyongása közben druidával találkozik. John Bonham pedig autóversenyzőként látható. Ezek a jelenetek már az MTV korszak felé mutatnak, és megágyazzák a nyolcvanas évek metáljának vizuális témáit: kardok, druidák és tündérmesék.

Látnivaló: A Dazed and Confused közel fél órás változata.

4. – The Last Waltz (1978)
Rendezte: Martin Scorsese

Image

A csúcson kell abbahagyni. Minden idők talán legjobb háttérzenekara a countryt, bluegrasst és bluest játszó The Band tudja ezt. Nyolc év klubzenélés és még nyolc koncertezés után a kultikus együttes úgy dönt felhagy a közös zenéléssel. Ez idő alatt voltak Bob Dylan háttérzenekara, végigutazták a rock történetének legfontosabb állomásait, texasi kocsmáktól memphisi ültetvényekig, felléptek Woodstockban is, a hetvenes évek végén pedig úgy döntenek, hogy szögre akasztják gitárjaikat egy látványos búcsúkoncerten, stílszerűen: háttérzenekarként. A san franciscoi Winterlandben (a Fillmore West jogutódja) adott koncert kulisszái egy századeleji bálterem hangulatát keltik. Olyan sztárok vendégszereplésével, mint Bob Dylan, Muddy Waters, Joni Mitchell, Eric Clapton vagy Ringo Starr. Ellentétben az LCD Soundsystem búcsúkoncert-filmjével (Shut Up and Play the Hits), a nyál-faktor itt elmarad, ehelyett az átvezető interjúkban sztorikat hallhatunk zenészekről, turnékról, kocsmázásokról, összességében a Band zenéjéről a rocktörténet horizontján. Martin Scorsese leginkább gengszterfilmjeiről ismert (Nagymenők, Casino, Aljas utcák), zenei érdekeltségét kevésbé szokás emlegetni. Pedig van neki. Legutóbb a Shine a Light-tal (2008) próbált a Rolling Stones-szal egy Utolsó Valcer kaliberű filmet csinálni, kevés sikerrel. A zeneipar Drakula grófjainak koncertje a csillogás és sztárság díszletei között zajlik, a Band ereje a mítosz volt. Egy kocsmazenekar és barátai, akik a semmiből jöttek és a halhatatlanság felé tartanak. A Valcer nekrológ is: a rocktörténet első nagy fejezetének utolsó fenegyerekei tűnnek el a szárazjég füstjében.

Látnivaló: Mannish Boy Muddy Waters-szel és Paul Butterfielddel.

3. – Awesome! I Fuckin’ Shot That (2006)
Rendezte: Nathaniel Hörnblowér

Image

Beastie Boys! A három MC-ből és néhány háttérzenészből álló együttes a legkelendőbb rap-árucikk a nyolcvanas évek végéről. Vállaltan kommersz. Az Awesome!… egy Madison Square Gardenben előadott koncertjük „házivideója” 2004-ből. Anyagát a közönség ötven szerencsés kiválasztottja vehette fel kézikamerával, a végleges változatot ezekből az amatőr felvételekből vágták össze. Persze az olcsóság mellett ez is a folyton viccelődő Boyok egyik gegje a sok közül. És mint általában, ez is elég ütősre sikeredett. Az utómunkálatok elmossák az amatörizmust: bombasztikus stílusában és nagyon ütős, nagyon modern vágástechnikájában Guy Ritchie legjobb pillanatai köszönnek vissza (először három szám után ki is kapcsoltam, mert szemmel alig bírtam követi az eseményeket). De mindezeken túl a legfontosabb, hogy a Beastie Boys megérezte a jövő nemzedékének befogadói szokásait, amikor a kétezres évek nagy találmányához a handycamhez nyúlt (Blair Witch, Cloverfield). Az Awesome!… ezzel a jelenséggel játszik: a jövőben (vagyis napjainkban) zsebben van a hordozható képrögzítő, a koncertre járók szeme előtt az optika, amin keresztül az eseményeket nézik, rögzítik és alakítják.

Látnivaló: Az egész egy az egyben!

2. – Stop Making Sense (1984)
Rendezte: Jonathan Demme

Image

Ha a nyolcvanas évek popkultúráját egyetlen zenekarral kellene definiálnom, azt mondanám: Talking Heads. A Stop Making Sense a zenekar másfél órás performance showja, akik Speaking in Tounges című albumukkal épp akkortájt – 1984 – értek pályájuk csúcsára. A filmet rendező Jonathan Demme-nek (A bárányok hallgatnak, Philadelphia – Az érinthetetlen) nem ez az egyetlen zenés kísérlete, 1998-ban (Storefront Hitchcock) az excentrikus Robyn Hitchcockot rakja ki New York egyik kirakatába egy nem mindennapi flash mob erejéig. A Stop Making Sense-t Demme különálló koncertek anyagaiból vágta össze, minden előadás során egy kamerát használva, hogy a stáb ne látszódjon a filmen. A modoros, túlzó, gyermeteg videóklipkorszakban a Sense egyszerűségével hívja fel magára a figyelmet. A kezdetben raktárépületre hasonlító színpadtér számról-számra alakul át valódi színpaddá, a zenekar pedig nagyzenekarrá, vokalistákkal és szintetizátor-parkkal megpakolva. A végigugrált, fitneszbemutatónak sem utolsó előadás alatt Byrne százhúsz fokon ég: őrjöng, rohangál, higanymozog és rángatózik, vagy épp keringőt jár egy állólámpával. Gigantikus válltöméseinek árnyképében a nyolcvanas évek szörnyetege érkezik és szintetizátor adja hozzá a háttérzenét.

Látnivaló: A Psycho Killer rádiómagnóval és akusztikus gitárral előadva.

1. – Woodstock (1970)
Rendezte: Michael Wadleigh

Image

Woodstock, a szimbólum. Bár technikailag túlhaladott és a zene is helyenként megöregedett, mégis az első helyre kívánkozik a listán. Ha nagyon szentimentális akarnék lenni, azt mondanám, minden az 1969-es hippidzsemborival kezdődött. Ha objektív azt, hogy ez a legszerteágazóbb és a legszövevényesebb a felsoroltak közül. Nem csak a fesztiválkultúra szempontjából lett mérföldkő, de egyúttal az első valamirevaló koncertfilm is (a woodstocki koncert előképének számító Monterey Pop csak később került a mozikba). Zenéje rengeteg kiadást megélt, DVD-k tömkelege, számtalan filmváltozat készült a sok órás nyersanyagból. Pedig ez a rengeteget hivatkozott fesztivál majdnem katasztrófába torkollott. A szervezés még hagyján, a veszteségek szintén, de amivel nem számoltak (és ami az altamonti fesztiválon végül is valósággá vált), az a tömeg kiszámíthatatlansága volt. Első nap minden úton kígyózó kocsisorok, a kerítéseket lebontották, a zenészeket helikopterrel kellett a helyszínre szállítani. Ritchie Havens, az első fellépő, csatakosra izzadta magát, de nem engedték le a színpadról, mert más zenész nem volt a láthatáron. Itt pedig játszani kellett. Aztán mégis találtak egy John Sebastiant, a Lovin’ Spoonfulból, aki valamiért ott kóválygott beszívva a színpad körül. Őt lökték a tömeg elé egy gitárral, hogy játsszon. A film mégsem emiatt lett emlékezetes, hanem amiatt, hogy egy ereje teljében lévő Janis Joplint dokumentál, egy Jimi Hendrixet, egy még aktív Jefferson Airplane-t, ezen kívül a The Whot, a Crosby, Stills, Nash and Youngot, és a Ten Years Aftert. A film azt az utópisztikus három napot örökíti meg, amikor a hippik törekvései, a kommuna életforma, a drogok, a szabad szerelem és a rockzene élvezete, ha csak egy rövid időre is, de teljesülni látszottak.

Látnivaló: Az amerikai himnusz Jimi Hendrix-féle „gitárrobbanásos” átirata, a Ten Years After energikus I’m Going Home-ja. Meg úgy az egész.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: