Galló Gergely: Fejetlenség

31 dec

Image

Az utolsó józan emlékem: a sörkertben ülünk korsóink felett.
Aztán minden kifordult önmagából.
Mire rájöttem, hogy valójában darabokra estünk már sötét lett. Csak szemem tudtam forgatni. Lentről minden hatalmasnak tűnt. Szemben asztal és pad, az asztal körül férfiak ültek.
Hé!- ordítottam nekik – Itt vagyunk, lent!
Egy hang szólalt meg a fülem mellett:
Nem hallanak minket.
A hang egyáltalán nem volt ismerős. Sebaj!
Hol vannak a többiek? – kérdeztem.
Az az utolsó emlékem, hogy ülünk a sörünk felett és a kemény fenyőlapot támasztjuk – válaszolt a hang. – Ha jól sejtem nagyon berúgtunk.
Egy nő ment el előttem, papucsának sarka megérintette orromat.
Hall engem?! – kiáltottam utána.
A nő zavartalanul ment tovább, csak lebegő szőke haja és a szoknyája alól felvillanó fehér bőre látszott.
Egy kézfej mászott utána, mint valami óriáspók.
Az én kezem! – mondtam – Gyere vissza!
Az asztalon lábak táncoltak, az asztalt körülvevő férfiak vidáman tapsoltak és éljeneztek nekik.
Meg kell találni az elveszett darabjainkat, és újra összeállni, mielőtt végleg elkeverednének – mondta a hang mellettem.
Szemem sarkából láttam, ahogy kézfejem rátapad a nő bokájára. Fürge ujjaim cirógatták a fehér bokát.
Most mit tegyünk? – kérdeztem, de a nő belénk fojtotta a szót.
Ezek még itt vannak?! – Ordította. – Bruno ide hozzám!
A férfiak még mindig tapsoltak. Térdnadrágos csupasz gyereklábak szaladtak el előttem.
Hozz seprűt és lapátot, szedd össze ezeket – rikácsolt a nő.
Rendben, de mennyit fizetsz érte.
Nesze, egy bonbon! És most lódulj…
Kis keresgélés, kotorászás.
Mi folyik itt? – kérdeztem
Valószínűleg kitessékelnek minket, mert hangoskodtunk – mondta a hang.
De hát nem is hangoskodtunk! – ellenkeztem. – Hé, mi nem hangoskod…
Valami az arcomnak ütközött. Némi kavarodás. Puha végtagoknak csapódtam, a bőr zsíros melegét éreztem. Fölemelkedtem, egy kicsit meglengett előttem minden, aztán lecsillapodott. Fent csillárok és erősödő majd gyengülő zaj, pohárcsörgés, nevetgélés. Egy ajtó megnyikordult. Megint kavarodás, végül valami keménynek csapódtam. Az utcán hevertem, a talaj hideg és nyirkos volt. A söröző kapuja hatalmas reccsenéssel csapódott be mögöttem. Oldalra fordultam.
Ajtók nyíltak az utcában, kíváncsi fejek jelentek meg bennük.
Hol vagyunk? – kérdeztem, de erre nem jött válasz. A mindentudó hang helyett nevetgélés a közelben, és egyre erősödő kopogás a köveken.
Balettcipőben végződő, vékony harisnyás lábak tűntek fel, legnagyobb meglepetésemre egy kislány közeledett felém.
Kérlek kislány – mondtam –, ne játssz velem.
Ismét huncut nevetés. Megemelkedtem, láthatatlan kezek emeltek el a földtől. Láttam magam alatt a nedves aszfaltot, a mélység szédítő volt. Aztán hirtelen szembe fordultam a lánnyal. Hatalmas gömbölyű arc, göndör tincsek és mosolygós száj jelentek meg előttem.
Most hazaviszlek – mondta.
Kérlek ne…
De már késő volt a nyöszörgéshez. Hóna alá csapott és ugrándozva vitt végig az utcán. Az ajtók becsukódtak, föl-le ugráltak az utcai lámpák fényében. Egyetlen szökkenéssel a járdán termettünk, aztán egy ajtó előtt.
A kislány rozoga lépcsőházba vezetett, onnan pedig sötét, emeleti folyosóra. Itt megöltek valakit: krétával kihúzott emberi körvonal hevert a földön. A szíve tájékán sötét folt terült szét a padlón. A folyosón erős lőporszag terjengett. Az egyik ajtó mögül mintha szaxofon hangját hallottam volna. Segítségért akartam kiáltani, de rettenetesen össze voltam zavarodva.
A kislány benyitott egy szobába. Először azt a hosszú fehér, orvosi köpenyt vettem észre a sarokban.
Megjöttél végre – mondta a köpeny remegve.
Itt van a feje – mondta a kislány
Már nincs szükségem rá – így a köpeny
De én őt akarom! – sikoltott a kislány
A köpeny egyszerűen zárta le a dolgot:
Dobd ki a francba.
Végül magas ládára rakott a fal mellett, egy koponya és néhány lombik közé. A koponya szemüregében gyertyafény lobogott, ami igencsak égette az arcomat, a lombik pedig savanyú bűzt árasztott, mint egy rothadó tetem.
A szobában alig volt fény. Ferde árnyék terpeszkedett csaknem végig, az árnyékban ott állt a köpeny, melyben egy ember körvonalai látszottak. Valami furcsa kórházi ágy volt mellette. Furcsa, mert az ágy aljába elektromos vezetékeket csatlakoztattak. Két láb hevert rajta és az ahhoz tartozó test lepedővel letakarva.
Mindjárt kész – mondta a köpenyes miközben megcsillant hatalmas pápaszemének kerete.
A kislány közelebb húzódott, őt is kiemelte a sötétből fehér ruhája.
És biztos vagy benne, hogy most egészen frissek? – kérdezte.
Igen – mondta a köpenyes -, egészen friss az összes.
Aztán a köpeny megnyomott valamit és zúgás hallatszott. Néhány körte villant fel az ágy szélén, egy pillanatra a testet is látni lehetett: ódon páncélba bugyolált emberé volt. A test füstölve fölemelkedett, üdvözlésképpen körbeforgatta sisakos fejét nyaka körül. Felemelte jobb kezét, úgy mint a nácik. Ismertem azt a kezet, mivel a sajátom volt. Az volt az a jobb kéz, amelyik az udvarházban a nő lábára tapadt.
Szólj teremtményem – utasította a páncélos torzót Frankensteinje.
A páncélos megpróbált beszélni, de szavak helyett csak összefüggéstelen gurgulázó hangok törtek fel a torkán. A lány ezt is kitörő lelkesedéssel fogadta.
Most már nincs szükségem a fejre – mondta, miután kitombolta magát. Azzal elindult felém.
Szemem forgatásával ellenkezni próbáltam – hátha ettől megijed -, de ennek semmi hatása nem volt.
A lány ismét felemelt és az arcomba vigyorgott. Megcsókolt és az ablakhoz vitt. Kilincszörgés, aztán: a hideg éjszakai levegő bőrömbe mart. Egy másodpercig mintha a semmiben lebegtem volna, és zuhanni kezdtem.
Viszontlátásraaaa…- kiáltott utánam a kislány.
Hangja a szédült zuhanásba veszett, ég és föld forgott előttem. Arra gondoltam – na, itt végem van, összetörök a földön! De nem így történt. Puhára estem. Mielőtt azonban megörülhettem volna helyzetemnek, orrfacsaró bűz csapott meg: konténerben landoltam.
Minden nedves és büdös volt körülöttem, ragacsos sárgadinnyehéj tapadt az arcomhoz. A legyek zümmögése émelyítő volt.
Hol voltál eddig? – kérdezte a hang váratlanul. A közelből szólt hozzám, talán a konténerből, de tulajdonosát még mindig nem láttam sehol.
Egy légy szállt az orromra. Nem tudtam válaszolni.
Mindegy – mondta a hang. – Meg kell találnunk önmagunkat, mielőtt kivilágosodik.
Mire jutottál a testrészeiddel?
Mindenfelé elkeveredtek. A kezem megvolt, valami őrültek kísérleteztek vele.
És a többiek?
Talán még mindig a padoknál vannak – feleltem tétován.
A légy megpróbált bemászni az orrlukamba.
Nézzetek ide! – szólt ekkor egy elnyújtott gyerekhang, amitől a légy odébbállt.
A legjobbkor – gondoltam, majd megpróbáltam felnézni, hogy egy pillantást vessek ismeretlen jótevőmre.
Kíváncsi gyermekfej hajolt át a konténer szélén, majd csatlakozott hozzá még egy, és még egy. Vagy fél tucatnyian lehettek és egyre hevesebb mozdulatokkal magyarázták mit is kellene velem csinálni.
És a gyerekek kivettek onnan és letettek a nyirkos földre, s mindezt olyan műgonddal tették, mintha a Koronaékszerekkel bajlódtak volna. Ami ezután következett az már a rémálom betetőződése volt. Ugyanis:
Görbe, pipaszár lábak kavarogtak körülöttem – mintha valamennyi a Brúnó nevezetű fiúhoz tartozott volna a kocsmából, de nem kizárt, hogy egyikük valóban ő volt – mind hosszú zokniban, térdnadrágban és nagy bőrcipőkben. Szinte hallottam a dobpergés, ami a pillanatot nyújtja a végtelenségig, a feszült várakozást a nagy mutatvány bekövetkezte előtt. Egy rúgást éreztem a fejemen, aztán még egyet. Újabb láb, rúgásra készen. Játékos és egyben küzdő ábrázatok: lógó nyelvek és egymásnak feszülő testek forogtak, örvénylettek előttem. De nem sok örömük volt szegény, kiszolgáltatott fejem rugdosásában, lévén, hogy nem a futballra lett kitalálva. Csakhamar megunták a játszadozást.
Nem gurul – mondták végül –, ez szar!
És éreztem, persze csak, ahogy a bokszoló érzi a külvilágot a tizedik menet után, hogy egyikük a magasba emel, és minden erejét megfeszítve a földhöz hajít.
Az ütéstől a tizenkettedik menetben találtam magam. A gyerekek hiénakacajt hallattak körülöttem. Éppen egy lesújtani készülő cipőtalp bordázata nőtt óriásira előttem, amikor egy idősebb hang lépett közbe, véget vetvén a gyerekek játszadozásainak.
Hét ti! Mit műveltek?! – ordította messziről.
A legjobbkor.
A bordázat egy szemvillanás alatt eltűnt, megúsztam a kivégzést.
Egyre halkuló kopogás hallatszott. A gyerekek elszaladtak, vége van. Most már elájulhatok.
Aztán egy öregember arcát láttam.
Kérem, kérem – nyöszörögtem.
Zsákba rakott, hazavitt engem. Néhány napot a sötétben töltöttem. E néhány nap alatt végig barkácsoltak körülettem, mintha asztalosműhelyben lettem volna. A sok kopácsolástól, fűrészeléstől és fúrástól még most is sípol a fülem. Csak egyszer csendesedtek el, kb. fél órára, amikor egy kristálytiszta női hang altatószerű dallamot énekelt. Nagyon szomorú kis dalocska volt.


Miután valamennyien kijózanodtunk, ismét asztal látványa fogad. Megterített asztalé, amit egy család ül körül. Újra és újra, vacsoráznak, nevetgélnek, olykor furcsa ábrázattal felénk sandítanak. Mintha halottak kísértő szemeibe néznének. Mert halottak vagyunk. Trófeaként függünk az asztal felett. Beszélni nem tudunk. Csak nézni. Bámulni, ahogy ez az öreg család eszik.

Borítókép: jelenet David Lynch Radírfej című filmjéből (1977)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: