Ordassy Károly: Ezt álmodtam éjjel

2 jan

Edvard Munch: Sikoly

 

Felesleges és buta dolog túl sokat törődnünk az álmainkkal. Ha van valami, amit nehezen dolgozunk fel – egy megdöbbentő aznapi esemény, vagy egy komolyabb váltás az életünkben – akkor azzal álmodunk. Az agyunk – vagy a lelkünk? – így dolgozza fel a feldolgozhatatlant. Azt, amit nem tudunk, nem akarunk megmagyarázni. Felesleges tehát, és csak a szomorú emberek töprengenek olyan sokat az álmaikon. Nekem mindig a szomszéd kutyája jut róluk eszembe, amelyiket a gazdája kegyetlenül megvert, aztán a kutya egész nap csak a sebét nyalogatta. Persze, ebcsont beforr – de mennyi órán át nyalogatta szűkölve a sebét az a dög is. Amúgy nem forrt be – másnapra kimúlott. Felesleges – hírdetem -, és mégis mennyit képes vagyok erről írni! De ez a seb most nagyon fáj, most nagyon elvert az Isten. Hogy kimúlok-e holnapig? Nem tudom.

Az én sebem gyönyörű volt, és úgy hívták, hogy Csenge. Évekig fájt, évekig szerettem. Diákszerelem – elmúlik. Ügyet sem vetett rám akkoriban, túl szép volt hozzám, én pedig nem voltam szép, legföljebb csak okos és udvarias, ezt pedig nem szokásuk díjazni a tizennégyéves lányoknak. Elfelejtettem őt – vagy legalább is így hittem. De tegnap éjjel vele álmodtam.

Egy romos ház alagsorában találtuk magunkat. a fejmagasságban levő keskeny ablakon át beszűrődő fénynél hamar fölismertem általános iskolai osztálytársamat.
– Szia Csenge! – szavaimon átérzett az érett férfi hajdani szerelme iránt való leereszkedő gyöngédsége – Hogy kerülsz ide?
Értetlenkedő visszakérdezései hamar rádöbbentettek: nem ismert fel. No, nesze neked gyöngéd leereszkedés; ismét a nő nyert. Még csak fel sem ismert. Be kell vallanunk, mi férfiak ebben az érzelem-mímelésben igen gyengén muzsikálunk. Persze, minket sosem neveltek gőgös, kacér királylányak. Mi csak eltakarni, letagadni tudjuk érzéseinket, de helyettük egy másikat az arcunkra hazudni – az nem megy a férfinak.
De a történethez elég annyi, hogy nemsokára ráébredtünk – ismer, nem ismer, egyre megy -, hogy valami gonosz – az a megnevezhetetlen fajta – lesekszik ránk e pincében. Mindenki álmodott már ilyet, nem ecsetelem hosszan. Menekülni kezdtünk, de hiába, továbbra is a nyakunkban lihegett az arcnélküli sátán, furcsa dolgok történtek, gyorsan változtak a helyszínek, oda nem illő emberekkel találkoztunk – bár furcsa volt, hogy én mind közül csak Csengét ismertem úgy igazán. És végül: rádöbbentünk, hogy ez csak álom. Ez csak álom, és fel lehet ébredni!
– Ébredj fel Károly! Ébredj! Ébredj, te hülye! – de hasztalan üvöltöztem.
– Tudom, Csenge, ostoba ötletnek tűnik, de kérlek csípj belém, vagy pofozz fel! A filmekben mindig így csinálják.
Belém csípett, erősen – hiába.
– Akkor kiabálj rám, hátha attól felkelek!
Megtette:
– Te beképzelt majom, miért pont te álmodnál engem?!
Igen, ilyen álma is van az embernek – az álomkép öntudatra ébred, és ettől még gonoszabb lesz az álom. Csenge is gonosz lett. Kajánul vigyorított rám, miközben szinte véresre csípte hamvas bőrű kezét.

A csípés helye még mindig fáj – Csenge felébredett. Én pedig megszűntem, kimúltam. Nem vagyok már. Nem is voltam soha. Csenge agya négy különböző férfi-ismerőse képéből gyúrt össze: ezért nem is ismert föl.

 

 

 

2012. aug. 27.


 

Oszd meg velünk véleményedet hozzászólásban!
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket facebookon!
https://www.facebook.com/pages/Krisztina77/179499498916238?fref=ts

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: