Galló Gergely: Az aranykulcs

4 feb

Kép

Egy nap meglátogatott az Őrült. Az aranykulcsot követelte. Érvei hatásosak voltak: tükörszilánkot szegezett a torkomnak.
Megkérdeztem tőle, mi a franc az az aranykulcs, és hozzátettem, hogy én erről nem tudok semmit. De ő csak mondta tovább: kell a kulcsod… kell… Felajánlottam, hogy főzök neki egy kávét és megbeszéljük, azt terveztem, hogy beeresztem a házba, mielőtt a szomszédok meglátják és rendőrt hívnak. Erre elrohant. Olyan hirtelen, ahogy megjelent. Kettőt pislogtam, és ő már át is ugrott a szomszédba. Kutyák ugattak, az Őrült futtában letépett egy pólót a szomszéd szárítóköteléről. És azt hittem ennyivel megúszom az egészet, de este az Őrült ismét megjelent. Hálószobám nyitott ablakán mászott be, álmomban lepett meg (az ilyen meleg nyári napokon mindig nyitva hagyom az ablakot). Bejött, hadonászott a tükördarabbal és ordított:
A kulcsot! Most!
Elég csúnyán elbántak vele, sötét zúzódások borították arcát, arccsontja talán be is repedt, és a keze is feketéllett a vértől. Az Őrült bűzlött, akár egy haltelep.
Felültem, ismét kávéval kínáltam, és azt mondtam, még mindig nem tudom miről van szó, mire gurgulázó hang tört fel a torkából, majd elkezdett körözni a szobámban. Félelmetes látvány volt. Nem állok ijedős ember hírében, de amit akkor láttam engem is rémülettel töltött el. Kikerekedett szemmel néztem az Őrültet, aki hátrahajtotta fejét, felsikoltott, majd kiugrott az ablakon.
Ezután jobbnak láttam a fiókban lapuló pisztolyomat elszedni, amolyan végső esetre, s párnám alá téve a fegyvert álomra szenderültem.
Azt álmodtam, hogy valaki beosont a szobámba, és egész este figyelt. Az arcába néztem, de nem ismertem fel. Vonás nélküli arca volt, mint valami maszk, vagy bábú, vagy a jó ég tudja mi. A bábú nem csinált semmit, csak ült és figyelt engem.
Mikor felébredtem fegyverem a kezemben volt. Benyúltam érte párnám alá és azt szorongattam, sőt lőttem is vele. Jó mélyen aludhattam, még a lövésekre sem keltem fel. A lámpám romokban hevert éjjeli szekrényemen. Három golyó hiányzott a tárból. Miért nem keltem fel erre? Nem tetszett a dolog, a fejem is bánhatta volna az esetet. Szívem szinte égett, lángolt. Lementem a konyhába. Tényleg betörtek az éjjel. Valaki szétszórta az összes kávét, az egész kő barnállott az őrölt kávétól, ráadásul a kávéfőzőmet is széttörték. Ehhez kevés a tükördarab. Szétnézve a házban, és a garázsban észrevettem, hogy ellopták a baltámat. Az Őrült volt. Na jó, gondoltam, a pisztoly ide nem elég, pláne, hogy azzal majdnem a saját fejemet röpítettem le. Felhívtam tehát a Nyomozót azzal, hogy segítenie kell. Sikerült rávettem, hogy este nézzen szét nálam. Aztán betáraztam fegyvert, és egy üveg bor társaságában átvirrasztottam az éjszakát.
Az alkohol megnyugtatott. Később a tévét is bekapcsoltam. Valami béna műsor ment benne, ami alkohollal keverve rendesen eltompított. A béna műsor elnyomta a nyomasztó, elnehezedő csendet. Lassacskán álomba szenderültem. Ismét rémálmot láttam: Ültem a kanapén, a tévé csak vibrált. És szinte biztos voltam benne, hogy közben valaki más is van a lakásban. Nem láttam de tudtam, éreztem jelenlétét. Talán a Nyomozó volt.
Reggel semmi gyanúsat nem találtam, s már kezdtem megnyugodni, hogy az őrült históriának vége, és elfelejthetem az egészet. Nyomozó barátomat hívtam, de nem sikerült elérnem, ezért elhatároztam, hogy elmegyek hozzá.
Az út kocsival nem tartott sokáig, ebédidőben már ott is voltam, szinte biztos voltam benne, hogy otthon találom. Így is lett: ajtót nyitott, beengedett a lakásba. Ahogy helyet foglaltam észrevettem az arcán a zúzódásokat, szemei a nagy ürességbe meredtek. Megszólalt:
Hol van a kulcsod?! hangja vonatott volt, az Őrültre emlékeztetett.
Nem válaszoltam, ültem a helyemen és figyeltem. Vajon nem fog-e úgy viselkedni, mint az Őrült? A Nyomozó föl-alá járkált, és többé nem szólalt meg. Nem akart bántani.
Tíz perc után meguntam a dolgot és távoztam. Az ajtóból visszanézve, ő még mindig ott állt a szoba közepén. Pillantása egy halott pillantása volt.
Hazaérve azzal szembesültem, hogy felforgatták a házamat, és abban a pillanatban ez az egész nagyon logikusnak tűnt:
Az Őrült némi értelemre tehetett szert, és egész éjjel várt. Mivel előző esti akciója balul sült el, és reggeli „meglepetése” is csak felbőszített, úgy határozott inkább kivárásra játszik. De az is lehet, hogy miután betört, és hallotta, hogy álmomban lőttem párat, megijedt. A pisztoly óvatosabbá tette. Többé nem akart felesleges kockázatot vállalni. Megvárta míg elszenderedem, és míg várt, talán a nappalim előtti körtefán ülve, megérkezett a Nyomozó. A Nyomozó járkált a ház körül, és éberen figyelt. Ez alatt az Őrült végig szemmel tarthatta, és most is várt. A megfelelő alkalomra. Ez akkor következett el, amikor a Nyomozó a fa alatt sétálgatott. Az Őrült rávetette magát, dulakodás kerekedett… satöbbi, satöbbi. A többit ki lehet találni. Ki lehet találni, hogy az Őrült jól elverte a nyomozót, még egy baltája is volt hozzá, plusz ott volt a meglepetés, azután meglépett a helyszínről. Ki lehet találni, hogy napközben visszatért, és látva, hogy nem vagyok otthon, az egész házat felforgatta a kulcsért. Most itt tartunk. Ott álltam a kiborogatott fiókok, a kirámolt szekrények, a kibelezett bútorok között.
Jobbnak láttam eltűnni egy időre, mert az Őrült szemmel láthatólag mindenre el volt készülve. Legközelebbi találkozásunkkor biztosan agyon ver. Egy félreeső motelszobát béreltem, valahol a város szélén. Napok teltek el nyugalomban, az Őrült nélkül, de ami mindennél megnyugtatóbb volt: rémálmok nélkül. Pár nap múlva ismét hallottam az Őrültről.
Éppen az aznapi újságot lapoztam, amikor egy cikken akadt meg a szemem. A cikk különös történetet vázolt fel:
Az eset a belvárosban történt, a Váci utcában. Fényes nappal, főműsoridőben. Megjelent egy csavargó, és végigsétált az utcán. Ruhája tépett volt, arca sebhelyekkel teli, a szemtanúk szerint olyan volt, mint akit hetekig éheztettek. Szóval ez a szerzet ott ténfergett a turisták között, amikor egyszer csak összeesett, és meghalt. Nem voltak nála sem iratok, se semmi, ami azonosíthatná. A rendőrség az eltűnt személyek nyilvántartásából tudta csak azonosítani. A fickó egy bizonyos Harragh Péter volt, egykori jogász, akit valami szórakozóhelyen láttak utoljára.
Némi szünet után azon kaptam magam, hogy hangosan nevetek. Nincs többé Őrült, és remélhetőleg semmi sem kapcsolja hozzám. Idejét láttam, hogy előbújjak rejtekhelyemről, és ellátogassak a Nyomozóhoz. Kíváncsi voltam, mi történt vele. Odafelé még mindig az újságcikk néhány bekezdése foglalkoztatott. A házhoz érve kivettem a pótkulcsot az ablakpárkány alatti kis rekeszből, melynek hollétéről csak én és a barátom tudhattunk. Benyitottam a házba. A Nyomozó ott feküdt a nappali padlóján ott, ahol legutoljára láttam, és ahhoz sem kellett túl nagy orvosi tudomány, hogy megállapítsam, a Nyomozó halott. Valamiért az én baltám volt nála. Akkor szerezhette meg a baltát, amikor az Őrülttel verekedett.
Odaléptem a testhez. Lehajoltam és az arcot vizsgáltam. Hál’ istennek, semmi baja nem volt. Elfordítottam fejét, a zúzódás a koponya hátsó részén volt, a tarkó felett. Kinyírta magát a baltával. De nem végzett elég alapos munkát. Benyúltam zakóm zsebébe és elővettem az aranykulcsot. Az aranykulcs vékony, tizenöt centis henger, aranybevonattal, cikornyás végződéssel. Semmi több. A kulcsot néhai barátom koponyájához érintettem, és jó mélyen belenyomtam, mint valami kést. Vér szökött föl a sebből, a kulcs jó mélyen behatolt a koponyájába. Könnyedén nyomakodott át a csonton, és merült el a szivacsos agyban.  Elforgattam, ami olyan volt, mintha egy ódon, rozsdás zárat nyitnék. A báb kattant egyet. Szemhéja felnyílt, száját kitátotta, arcának vonásai meglepetésbe merevedtek.
Agrippa – mondta a báb. Mesterem.
Elmondtam neki, hogy a másik, akit Őrültnek neveztünk halott, elmondtam neki, hogy a rendőrség azonosította, úgyhogy mihamarabb le kell lépnünk más városba, más országba, más személyazonossággal. Elmondtam neki, hogy mindig is tudtuk, hogy az Őrült egyszer még bajt hoz ránk. Aztán azt mondtam neki, értem, az aggályaikat, én mindent megértek, de azt tudniuk kell, hogy a szolgálat életfogytiglan tart, és mosolyogva hozzátettem: vagy még tovább. Hiába minden, az aranykulcsot sosem fogják megszerezni, mert nekem minden és mindenki felett hatalmam van.
Erre a Nyomozó lehunyta szemét, és mélységes egyetértéssel sóhajtott.

Reklámok

2 hozzászólás to “Galló Gergely: Az aranykulcs”

  1. Fpete1 április 30, 2016 - 11:40 #

    Megmondom őszintén, sokkal többet vártam ettől az írástól, mint ami a végére lett belőle. Csalódtam, mert bíztam benne, hogy egy összeszedett, korrektúrázott, irodalmi művel lesz dolgom. Sajnos tévedtem.

    A szerzőhöz: Jó úton haladsz, de javaslom, hogy keress néhány írásban jártas barátot, és publikálás előtt olvastasd át az írásaidat vele/velük (lehetőleg többel), hogy ne legyen bennük ilyen sok hiba. Mert, ha a történet meg is állná a helyét, a szarvashibák biztosan elrontják! (betűk hiányoznak, logikátlan kifejezések sorai, életszerűség hiánya, túl sok szóismétlés, szórakoztató irodalomhoz szükséges eszközök alkalmazásának a hiánya)
    Jó fejlődést és sok kitartást kívánok neked: Péter

  2. Krisztina77 május 15, 2016 - 22:05 #

    Kedves FPete1!

    Bár a szerző már nincs jelen aktívan a blog életében, azért köszönjük az olvasást, értékelést.

    Üdvözlettel:
    Ordassy Károly

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: