Ordassy Károly: A csitári hegyek alatt…

14 Már

Azt hallottam kisangyalom, véled esett el a ló…
Sorsfordító sora az ismert népdalnak. De miért van az, hogy e népdal szerint egy hajadon azért kosarazza ki szerelmét, mert az lovastul elesett – állítólag…
E különös eset kérdése megválaszolására igyekszik ez az esszé – igaz, az elején némi kitérővel.

A ló és a lóval való ügyes bánás a magyar népdal és népballada kincsben a férfiasság manifesztátuma. Csak néhány példát vizsgáljunk meg – merthogy népköltészetünk lovaiból egy tucat hortobágyi ménes kitelne, s felsorolni is fárasztó lenne, nemhogy elemezni.

Jól van dolga a mostani huszárnak:

Édesanyám, ki a huszár, ha én nem?
Ki nyergeli föl a lovat, ha én nem?
Fölnyergelem aranyszőrű lovamat, lovamat, de lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat.

Kossuth Lajos táborába:

Ne karélyozz magyar huszár,
Mert leesel róla,
Nincsen itt a te édesanyád,
Sej, aki megsiratna.

Ne sirasson engem senki,
Jól vagyok tanítva,
Sem lépésbe, de sem vágtába
Sej, le nem esek róla.

A fenti kettőben a lovagolni tudás jelenti az anyától való függetlenedést, a férfivá válást. De mert a férfi olyan, amilyen: ha egy nőtől függetlenné lesz, rögvest keres egyet, aki mellé újólag odakötheti magát – így a lovaglás már önmagában párkeresést, udvarlást is jelent. Amelyik magyar férfi lovagolni tud, s jól, az már csak ettől is kell, hogy tessen a magyar lánynak. Kitetszik ez abból is, hogy a fenti két versszakban milyen finoman csipkelődik a lóra szokó, mutatványozgató huszárral a lány, s milyen sértetten, önérzetesen hárítja el a vádakat a huszár – és mind ő, mind a lány tudják, hogy bár mindketten a lovaglásról nyilatkoztak, mégis, valami egészen másról, kettejükről beszéltek.
A lovagolni tudás tehát a férfiasság jele, sőt, lóháton még az is a férfi érdeme, ami amúgy a lóé: tudniillik az, hogy egy ló olyan nagyot ugrik, hogy aztán csillagokat rúg le az égről, az azért mégiscsak a lovat dicséri – ennek ellenére a lovas dicsekszik evvel.
S ez egy fontos mozzanat a lovas népkölteményekben, mivelhogy megfordítva is igaz lesz: lóháton még az is a lovas szégyene, bukása, ami egyébként a ló hibája: az, hogy négy lába van, mégis megbotlik.

Esik az eső – és ha egy magyar népballada vagy katonadal így kezdődik, annak csak szomorú vége lehet. Itt egy új, de az előbbihez kapcsolódó jelentést szeretnék bemutatni:

Esik az eső, ázik a heveder:

Jött egy kapitány piros pej paripán.
Kardja megvillan a jobbik oldalán.
Kardja megvillan az ágyú eldurran,
Szép piros vére a földre kiloccsan.

Kedves bajtársam, ha így látsz engemet:
Szállj le lovadrúl, lőj agyon engemet!
Vagy a szuronyod szegezd a mellemnek:
Ne hagyj sokáig szenvedni engemet!

Kezdjük ott, hogy piros pej. Van ilyen. Kissé lehetetlen, kissé feleslegesnek tűnik a jelző, de azért van ilyen. Egyrészt ló köznapi értelemben „piros” nemigen lehet. Ha azonban a gesztenyebarnára gondolunk, enyhén vörhenyes barnára mondjuk, akkor arra a szakszó: pej, s akkor felesleges önmagyarázás a piros jelző. Persze, jön az ellenérv, a pej jelenthet „sárga” szőrű lovat is, így tán érthető a konkretizáló jelző.
De jelenthet-e ennél valamivel többet ez a szín? Egyrészt hármas alliteráció (p-p-p kezdőhangok, a sorban egyébként is mindenekfeletti úr a „p” hang!), tehát költői eszköz, másrészt – és itt van a kutya elásva! – már a versszak elején vér- és haláljelző motívum – azaz katafora. Ez a deli magyar huszár egy egész versszakon keresztül folyamatosan meghal, s ezt a halál-sort piros pej paripája kezdi meg, s folytatja a villanó kard, a durranó ágyú, s végül a kapitány piros (megint!) vére zárja a sort.
Itt tehát a ló – csupán színével – sorsjelző, s azon belül halál- és tragédiajelző, sőt, talán maga a vérszínű ló a tragédia „okozója”.
Ugyanebben a dalban az elbeszélő-huszár – aki, mivel sebesülten fekszik, már nem ül lován – arra kéri bajtársát, hogy lője őt agyon, miközben a teljes – itt nem közölt – szövegből világos, hogy legfeljebb „kezit vagy lábát” lőtték el, tehát egyáltalán nem halálos a sérülése, és mégis – mert nyomorék lesz, mert nem ülhet már többé lóra: inkább lelöveti magát.

Esik eső, szép csendesen:

Esik eső szép csendesen csepereg,
Rúzsa Sándor a kocsmába kesereg:
„Kocsmárosné, bort hozzon az asztalra,
Legszebb lyányát állítsa ki strázsára!”

„Ídesanyám strázsa-kislyány nem leszek:
Amott gyünnek a fegyveres vitézek.”
Rúzsa Sándor nem vette ezt tréfára:
Felkapott a sárga szőrű lovára.

Lova, lova, lova viszi messzire,
Egyenest a kerekerdő mélyire.
Lova lába megbotlott egy nagy rögbe:
Így veszett el Rúzsa Sándor örökre.

Rúzsa Sándor, ha lehet, még rosszabbul járt lovával. Itt már nem közvetve, s nem homályos utalásként, de egyértelműen a ló a felelős a betyár vesztéért.
A „strázsára” felkért „legszebb lyány” kedvesen kacér, évődő pimaszsággal tagadja meg a strázsa-szerepet, hogy majd a következő mondatával saját magára cáfoljon – és mégiscsak riassza a betyárt. Rúzsa Sándor sem tétlenkedik, lóra kap, és menekülni kezd. Minden rendben tehát. Ha pedig a magyar huszár jó lovas, úgy az alföldi betyár kiváló.
Mégis: a ló a tragédia okozója. Egy Rúzsa Sándor máshogy nem is veszhet, minthogy egy szerencsétlen véletlen folytán lova megbotlik egy nagy rögbe (vagy gyökérbe vagy gödörbe)…

Ez a ballada egyébként a magyar ballada-költészet variáns-parádéja, szinte minden sorára fel lehet hozni öt-tíz tájegységenkénti, falvankénti változót. Egyetlen félsora van, amire nem ismerek más változatot: „lova lába megbotlott”! Nem véletlen: ebben a balladában minden mindegy. Hogy Csehó Pista, Szegínylegíny vagy Rózsa Sándor a főhős, hogy az eső csepereg vagy csöpörög, s hogy a betyár kesereg vagy bezörög, hogy legszebb lányát vagy szolgálóját állítja ki a kocsmárosné, hogy pribékek, vitézek avagy zsandárok jönnek-gyünnek a betyárért, s hogy miben botlik meg a ló, és hogy meghal a főhős avagy csak elfogják, s a ballada folyhat tovább… Csak egy a nem mindegy: hogy az a leggyorsabb ló, a legügyesebb lovas alatt: megbotlik.

A ló botlásával – mint a férfi elveszésének szimbólumával – eljutottunk egész’ a Csitári hegyekig.

A csitári hegyek alatt:

„A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.”

„Amott látok az ég alatt egy madarat repülni,
De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni,
Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.”

„Arra alá van egy erdő, jaj de nagyon messzi van,
Kerekerdő közepibe két rozmaring bokor van,
Egyik hajlik vállamra, másik a babáméra
Így hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.”

Eddig szigorúan szerettem volna tartani magamat a bemutatott művek legvalószínűbb – ha van ilyen – magyarázatához, most azonban – hogy néhány lovas hasonlattal csapjam agyon tanulmányom komolyságát – bedobom a gyeplőt a lovak közé, és hagyom, hogy elszaladjon velem a ló.
Úgy láttam ugyanis, hogy a világhálón megtalálható kevés szakirodalom, ami ezzel a népdallal foglalkozik, igen egysíkúan és egyszerűen kívánja magyarázni ezt a megdöbbentően kegyetlen népdalt.
Én tehát elszakadok attól az értelmezéstől, hogy a szöveg egyetlen (férfi?) elbeszélő szövege, és attól is, hogy csupán két ember szerelméről szól.

Az első versszak egy összezavarodott leány nagyon szomorú és átlátszóan bugyuta ürügyű szakítása. Zavarodottságának legszembetűnőbb jele, hogy becézi azt, akit elhagy. Nézzük csak a vershelyzetet:
Az első sorból kitetszik, hogy a két szerelmes között igen nagy távolság van, vélhetően a férfi katonai szolgálati idejét tölti és huszár. Messze. Nagyon messze. Ha valaki messze van, attól levelet kapunk, vagy ha levelet nem, hát ellát minket a falu a róla szóló pletykával. Ez a pletyka, ami időrendben az első esemény, a második sorba kerül a dalban.
„Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.”
Több ponton is bizonytalan a szöveg. Azt hallottam… úgy mondják… azt beszélik… Tehát pletyka. A sor második felének érdekes szórendje bizonytalanságot sugall. Mintha csak annyit hinne el a pletykából a leány, hogy bizony valakivel valami ló elesett. No de hát azt mondják, hogy ez a valaki te voltál, kisangyalom, a legegyszerűbb, tehát, ha megkérdezem tőled. Így. Cáfold, ha nem igaz. Ha pedig igaz, ha nem cáfolod: súlyos vád is ez a mondat. Mint korábban fejtegettük, a lóval való ügyes bánás a férfiasság szimbóluma. Mondhatni, aki jól bánik a lóval, az megpróbálkozhat a nővel is. Ez a szórend ezt is jelenti: te viszont, kisangyalom, elestél, véled (és nem mással) esett el a ló. És ez súlyos vád. Itt vagyok én, epekedő szerelmes, aki várjak rád évekig hűségesen, és íme: te vagy az egyetlen legény, akiről az egész falu úgy tudja, hogy még csak meg sem tudod ülni tisztességgel a lovat.
S ezért mondtam, hogy az első sor csak a szerelemesek közti távolság érzékeltetése kedvéért került az első sorba, a valódi időrendben megelőzi a második sor. Mert mi is az első sor? Válasz a második sor pletykájára, enyhítő körülmény:
„A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.”
Ezzel védte szeretőjét a lány a pletykák ellen, hogy hát persze, hogy elesett a fiú, hát nem csoda, hegyekben, csuszamlós vidéken, rég leesett, mély hóban: csoda, hogy felbukott a ló?
A szerelmes lány tehát az első versszakban, üzenetében előbb megfogalmazza az „enyhítő körülményeket”, majd pedig a pletyka-alapú vádat közli.
De mi is a vád? És itt fogok élesen elkanyarodni az eddigi értelmezésektől. Egyrészt a már említett ügyetlenség, hogy lovagolni sem tud a férfi… Másrészt, mint már említettem, a ló sorsa, erénye és szégyene jelenti a lovas sorsát, erényét és szégyenét és megfordítva is.
Nézzük az eddigieket: vérpiros a kapitány lova? No mindjárt véres lesz a kapitány is. Rúzsa Sándor lova felbukik? Na jó, akkor Rúzsa Sándor meg elbukik.
És itt? Megbotlott az a ló? Nos, akkor „megbotlott” a lovas is. A botlás egy (táv)kapcsolatban pedig az „egyszeri félrelépés” szinonímája.
Hogy kitörted a kezedet?! Bagatell! Ilyenért nem szakít férfi és nő! Csak a lány számára törött az a kéz, mert őt immár csak fél kézzel tudná ölelni – a másikkal ugyanis más leányt ölelget.
Ez a versszak tehát – ezen értelmezés szerint – időrendben így néz ki:
2. sor: Szerelmem, itt mindenki arról beszél, hogy ügyetlen/hűtlen vagy. Pletykálnak rólad.
1. sor: Érthető az ügyetlenség (havas hegyen lóval) és érthető a félrelépés (messze egymástól).
3. sor: Akár ügyetlenségből törött a kezed, akár másik menyecskét ölel: nekem mi marad?!
4. sor: Na, ez(ek)ért doblak téged, bár szeretlek még mindig, hisz becézlek (kedves kisangyalom).

Második versszak: A férfi válaszol.
1. sor: „Amott látok az ég alatt egy madarat repülni”
Megkaptam az üzeneted, le vagyok taglózva, tiltakozok, semmi sem igaz a vádakból. S most csak ülök és bámulom az üres eget órák óta.
2. sor: „De szeretnék a rózsámnak egy levelet küldeni”
És tudnék ám mit írni, ha írhatnék neked. Figyelem! „Rózsám!” A következetes kisangyalozás után becenév-váltás van: no, ezért látom úgy, hogy elbeszélő-váltás is kell legyen itt!
3. sor: „Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet”
A válaszlevelet megírtam, elküldtem. Remélem, odaér. (Igen, ilyen a posta, bizonytalan…)
4. sor: „Mondd meg az én galambomnak, ne sirasson engemet.”
A levélben ez áll: ne sirass! (Emlékezzünk! A Kossuth Lajos táborába c. dalban ugyanezt a kifejezést használja a huszár, mikor a lány figyelmezteti, hogy le fog esni a lóról!) Ne sirass, ne sírj miattam, ne temess, visszatérek, férfi vagyok, szeretlek. Csak téged.

Harmadik versszak. Talán a legtalányosabb, ahányszor nekifutok, annyiszor tudnám újabbféleképp értelmezni. Képözönt kap az olvasó-hallgató itt. S melyik mit rejthet?

Első nekifutás:
1. sor: „Arra alá van egy erdő, jaj de nagyon messzi van”
Arra, alá, erdő, nagyon messzi. Hitegethetjük magunkat, hogy a lány még mindig a Csitári hegyekről beszél, de ez szinte kizártnak látszik előttem. „Arra”. Egy ilyen szövegben ez egy teljesen funkciótlan mutatónévmás. Vagy van funkciója? Ha van, akkor ez az elmutatás. Ez nem abba az irányba van, mint ahová eddig néztünk! „Alá”, „erdő”: nem kopár, havas hegy ez, hanem zöld erdő egy völgyben. Ellentéte a Csitári hegyeknek. És ha annak ellentéte: úgy annak a csitári férfinak is ellentéte.
2. sor: „Kerekerdő közepibe két rozmaring bokor van”
Gyönyörű hármas alliteráció és: beteljesült szerelem. A kerekerdő közepe már bizony elég messze van a pletykás falutól, eléggé takart, rejtett hely: ott találkozhat a két virágszál.
3. sor: „Egyik hajlik vállamra, másik a babáméra”
Szó sincs itt a csitári fiúról! Ugyan miért jött volna haza? Ha hazajött volna, hát miért küldött levelet? Szép idillt látunk itt tehát, összebújó szerelmeseket, s hogy tisztában legyünk a személycserével, újabb becenevet kapunk: „babám”. A lány, igen tapintatos módon, nem becézi ugyanúgy a távoli-csitári és a mostani szeretőjét. Az a kisangyalom, e’ meg a babám… (Bár érvelésemet gyengíti, hogy a férfi is nevezi rózsának és galambnak is a lányt.)
S még valami: vegyük észre, hogy időbeli ugrás is van a harmadik versszak előtt! A lombos-rejtekes erdő nem téli találkahely, ahogyan a rozmaring sem telente nyílik! Hónapok teltek el!
4. sor: „Így hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.”
Ha nem járok nagyon tévúton: akkor ez a magyar népköltészet legkegyetlenebb tőrdöfése. Valami ilyesmit jelent: bújkáltunk bár, de úgyis megtudja a falu, úgyis pletyka lesz, úgyis eljut a füledbe: én (is?) félreléptem! Na, mostmár kvittek vagyunk, s mostmár várhatjuk egymást megint, „kisangyalom”.
Erre az értelmezésre egyébként ráerősít az a furcsa és zavart szóhasználat, ami az utolsó két sort jellemzi:
„Egyik hajlik vállamra, másik a babáméra
Így hát kedves kisangyalom tiéd leszek valaha.”
Értjük ezt?! Lehet ez a babám és kisangyalom egyetlen személy? Hisz – világos! – a babám itt van és most. A kisangyalom meg Csitáron van és „valaha”…
Így ez egy önmarcangoló, kínlódó szerelmi sokszög, ahol bizonytalan, hogy ki csalódott és ki kit csalt meg, s hol váltja a rágalmat a gyanú, s azt a megalapozott vád és bizonyosság.

Harmadik versszak második nekifutás:
A rozmaring a hűség jelképe (is). Lehet-e rozmaring-virághasonlattal megcsalni valakit, úgy, hogy elbújok az erdő mélyére, majd mégis megvallom tettemet? Ha igen, úgy ez a versszak még kegyetlenebb szúrás a csitári fiú szívébe.

Harmadik versszak harmadik nekifutás:
A rozmaring egyes helyeken a (halottra való) emlékezés virága. Örökzöld, keserű gyógynövény. Tehát: az életben egymástól elszakított szerelmesek keserű (halállal járó) örökzöld (örökké tartó) gyógyírja – hisz a sírban együtt fekhetnek majd. Így a (sötét) „erdő” és az „alá” a temetőt, a holtak országát jelenti, a „jaj, de nagyon messzi van” időbeli messziséget jelöl, s a „tiéd leszek valaha” pedig a sírban való egyesülés vágyát fejezi ki. A rozmaring hajlása pedig így értendő: az egyik szál hajlik az eltemetett felé-fölé, a másik – bár kornyadoz – még azért áll, s a sír előtt merengő, térdeplő vállán pihen. Az elbeszélője a harmadik strófának a lány, s valószínűleg az életben maradott fél is ő lesz. A Csitári fiú halott. Vagy ha fordítva lenne, s a lány halt bele a szerelmi epedésbe, úgy nagyon ritka népköltészeti darab a harmadik strófa: egy halott beszél, így búcsúlevélként értelmezhető a harmadik versszak.

Látható, hogy még „birkózok” az értelmezésekkel, s tán az is, hogy nem tartom magam sem tévedhetetlennek, sem az egyedül üdvözítő út birtokosának. Találgatok, boncolgatok: elemzek.
Nem tudom, mit jelenthet „eredetileg” ez a népdal. Azt sem tudom, bár keresgéltem, hogy lehetett-e (Felső?)Csitáron (Csatáron?) laktanya annak idején? (Csatáron biztosan volt.)
Mit jelent tehát ez a dal? Inkább így kérdezem: Mikor s kinek mit jelentett? Megannyi minden van, amit mi nem láthatunk – hisz ez nem csak szöveg! – egy kacsintás, egy össze- vagy félrenézés, egy könnycsepp az énekmondó szemében. Hogy mit jelent ez a népdal: úgy igazán csak az tudhatta, aki – még mikor a népdal nem hagyomány, hanem élet volt! – utoljára énekelte szívből a szeretőjének.

2014. március 12.

 


 

Oszd meg velünk véleményedet hozzászólásban!
Ha tetszett amit olvastál, kövess minket facebookon!
https://www.facebook.com/pages/Krisztina77/179499498916238?fref=ts

 

Reklámok

5 hozzászólás to “Ordassy Károly: A csitári hegyek alatt…”

  1. G2x március 14, 2014 - 18:18 #

    Érdekes fejtegetés. Nekem az első része tűnik inkább elfogadhatónak, a ló motívum előfordulása. A második ahogy írtad is, csak egy lehetséges jelentésirány. Stílszerű így március 15. előtt.

    • Ordassy Károly március 15, 2014 - 15:11 #

      Köszi!

      Igen, a csitári a nehézkesebb rész benne – és az elemzés is támadhatóbb -, mert ott az összes motívumot és minden lehetséges értelmezést próbáltam felszínre hozni, míg a többinél egyszerű dolgom volt, csak a ló és férfi kapcsolatát kellett elemezni.

      • Lina március 26, 2016 - 01:20 #

        A lány elvesztette jegyesét a 2. világháborúban, bevonulás előtti közös képüket idős fejjel is szorongatta. A tanulni vágyó fiút a gazdaságba fogták szülői nyomásra. Búcsút intett falubeli szeretőjének, akinek kezét fogva,még utoljára nevét suttogta. Más lányt szántak neki. A két fiatal a háború után egymáshoz sodródott. Három hónap és néhány közös beszélgetés után összekötötték életüket. Nem volt lángoló szerelem, de tisztelet, kölcsönös megbecsülés és egy életen át tartó mély szeretet vitte őket egymás mellett a legkeményebb években. Egy éven belül távoztak egymás után.
        Nagyapám még jóval iskola előtt tanította nekem a népdalt. Sokat dúdolta, s én hamarabb fújtam fejből, mint a betűk ismeretét. Ez volt az első dalom. Köszönöm az elemzést, közel járhatsz a valósághoz. Nagyszüleim történetére gondolva mindenképp.

        Pár adalék: Kodály a Zobor-vidéken gyűjtötte ezt a népdalt, ahol Alsócsitár található. A néprajzos oldalak szerint a summás munka volt szinte az egyetlen kínálkozó lehetőség náluk, vagyis gyakran idegenben dolgoztak. Ezért valószínű, hogy a fiú is summás volt, aki a lányt otthon hagyta. A mikszáthi világ sincs messze, Alsóbodok szintén ebben a térségben terül el. 🙂

      • Lina március 26, 2016 - 01:28 #

        A rozmaringot templomba menetelkor vitték magukkal a lányok, asszonyok, mi szagos virágnak is hívtuk (középső palóc nyelvjárás). Direkt ezért ültettük, könyvbe téve, vagy a ruha gomblyukába fűzve: mellére tűzve viselték. Vagyis inkább afelé hajlok, hogy a halál után lesznek majd egymáséi és valóban meghalt a fiú.

  2. Krisztina77 március 30, 2016 - 22:04 #

    Kedves Lina!

    Nagyon örülök, hogy leírtad a személyes és családi élményeidet! Jó, hogy vannak ilyen aktív, irodalomszerető és -értő olvasók! 🙂

    Üdv:
    O.K.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: