Ordassy Károly: Jób keserve – Caput X.

8 jún

fazekas

 

 

CAPUT X.

Isten miért pusztítja el azt, amit nagy műgonddal teremtett? Jób kéri, hogy legalább utolsó napjain ne ostorozza.


Lelkem utálja az életem, és a szivem csupa bánat.

                Szám kinyitom keserűn – S ím, panaszom kiömöl:
Mért hiszel engemet oly megromlott, bűnteli lénynek?
                Várom a válaszodat! Vádjaidat magyarázd!
Élvezed-é nyomorom, vagy tetszik-e Néked e romlás?
                Tán megutálta szived önkeze műremekét?!
Emberi, testi szemed vagyon-é?! Gyanutelt-e a lelked?
                Nézel-e felszin alá? Látod-e májamat is?
Ó, ha igen, hát mért kutatod Te a bűnt, ami nincs is?
                Vétkeimet kutatod; Bűneimet keresed…
Jól tudod, Isten, hogy szivem óhaja bűn sose volt még,
                Mégsem ereszt a kezed: Nincs szabadúlni remény.
Bár ama kéz, amely üt most: az formálta a testem,
                Életet adva nekem… S most a halálba taszít!
Emlékezz, ne feledd, hogy amint agyagot fazekas gyúr:
                Úgy gyúrtak kezeid: Műremeked vagyok én!
Sajtot a mester ahogy készíti figyelve, vigyázva:
                Úgy formált a kezed – Lelket is adva belém.
Bőrömet és a husom, mint csontra ruhát, te adád rám,
                S ínaimat te szövéd: Testemet így szerezéd.
Lelkemet őrző gondviselőként nézted az éltem;
                Életemet kegyelem, s áldás fűszerezé.
Íme, ma mindezeket megutálva tagadsz meg a bajban!
                Tudtad-e már eleve, hogy keserűn letagadsz?!
Bűnöm alól felmenteni nem siet, Isten, a szíved:
                Bűneimet kutatod, s útálsz vétkeimért…
Légyek akár istentelen én, vagy akár igaz ember:
                Porba gyalázol, Uram! Kérlek, légy kegyesebb!
Bár nekibúsúlván fölkelne magától az ember:
                Párduc az Úr, fenebősz: gőgösöket levadász.
Felkeljek?! S te talán új pert akgatsz a nyakamba!
                Újul a kín, amiért újítod azt szaporán.

Méhedet, édesanyám bár zártad volna be régen!
                Bús nyomorom most nem rémitené a szivem…
Ó, ha a pólya helyett le a sírba szülöd csecsemődet:
                „Boldog” lenne nevem – Boldog, mert sose lett!

Perc ez az élet, e szívszomorító búslakodás csak!
                Egy napot adj, amelyet nem koszorúz meg a baj.
Ó, legalább eme végnapokon ne emésszen a bánat!
                Hagyd a halálba menőt békén múlani el.
Hisz nem térhet az ember vissza az éji sötétből.
                Alkonyi táj a halál: fénye is Árny, s tüze vak.
Isten, kérlek ezért, haragod tedd félre e napra,
                És ne utáld, akinek búcsura kész a szive!


 

2015. június 6.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: